Szeretet és Szerelem szerpentin
Utak a Hegyre
(I. rész)
Ánandának ajánlom
A Hegy. A Szent Hegy. A mindenhol létező Szent Hegy[1]. Indiában a Meru Hegy a szimbolikus Szent hegy, az Igazi Édenkert, amely a föld kellős közepén van, s teljesen az égig ér. A Meru legmagasabb pontján van a tiszta forrás, ahonnan négy folyó indul négy irányban. A Sarkcsillag éppen fölötte áll és minden égitest körbejárja. Minden csúcsa aranylóan ragyog és folyói aranymederben haladnak. A Meru hegyet gyűrűalakban veszik körül a világrészek vagy a szigetek. A tibetiek szerint a csúcsán van a világteremtő trónja, lejjebb a négy nagy és nyolc kis világ, és a hegy lábainál a világok őrei vigyáznak. A lakói ezer évig élnek és olyan gyönyörűek, mint a menny. A Meru hegy és a szigetek nem a földi világ, hanem a finom fizikai valóság részei.
Mindez egyszerű és tiszta. Elég látni magunkban, vagy magunk előtt a Szent Hegyet.
Ahogy létezik az Igazi Édenkert Meru hegyként, ugyanúgy a Szent Szeretet Kertje is él Szent Hegyként. A Szer[2]-elem Hegy szintén szimbolikus Szent Hegy. Aki nem érti világosan, hogy a szerelem a szeretet legmagasabb minősége, az nyilvánvalóan nem foghatja fel, hogy a Szeretet hegyét miért hívják Szer-elem Hegynek. Ez a föld egy másik kellős közepén van, s ugyancsak teljesen az égbe (és nem csak az égig) ér. Ez a hófehér „hegytű” tartja az eget. A hegytető közepén a sokágú forrás viszont egyetlen kisebb folyóban egyesül, amelynek aranymedrében lefelé az isteni szeretetenergia, fölfelé pedig a Földanya szeretetenergiája folyik. A Szer-elem Hegy csúcsát ugyancsak aranylemezek borítják és középen – a hegytűt körbefonva – a titkos Szer Templom kupolája emelkedik ki, amelybe csak a kiváltságos lelkek léphetnek be.
A kiváltságot kizárólag azok a szent emberek kapják meg, akik valóban képesek szeretni, de mindenki szent ember, aki igazán képes szeretni. Azok, akik eljutottak abba a tudat- és gyönyör állapotba, hogy felismerték magukban: az ember valójában szeretet és szerelem. Szeretet Lélek. A szeretet és a szerelem értelmében is Szeretők. Isteni Szeretők.
A legtöbb Szent Hegyre kanyargós ösvény vezet fel, amely több ezer lépcsőből áll. A Szer-elem Hegyre két olyan szerpentin vezet fel, amely végig a kanyargó folyó partja szélén, sőt a felső szakaszon a keskeny vízfolyás felett visz fel. A szeretet-szerpentin a jobb, a szerelem-szerpentin pedig a bal part mentén halad. A meredekebb szakaszokat hosszú, ám – ahol lehet – széles lépcsősor teszi járhatóbbá. Ez a két szerpentin-ösvény végig úgy halad felfelé, hogy a hegy mindig balkézre essen. És mindig úgy, hogy a hófehér hegytű látszódjon, amely hajnalonta fehéren izzik, a közeledő estében pedig narancsosan világít. A Szer Templom kupolája azonban csak akkor pillantható meg, ha valaki feljutott a hegytető bejáratáig.
A szimbolikus Szer-elem Hegynek a föld számos táján van materializált mása. A Kárpát-medencében a szakrális Pilis Hegy ez, amelyen az istentelen idő már elég sok pusztítást végzett. A hegy kívül-belül lassan mállik, de mégsem omlik le? A felfelé vezető két szerpentin már látszólag láthatatlan és járhatatlan, ám Szeretet Lélekként állj meg meredek keleti fala előtt, és becsukott szemmel emeld tekinteted a hegytetőig. Ha hosszan elmerülsz a belső pilisi csendben, láthatóvá válik számodra az eredeti Szer-elem Hegy. A gyönyörűség érzésének felfoghatatlan boldogsága tested és lelked minden „sejtjét” átjárja. Ha ezt a lélek- és létérzést állandósítani kívánod magadban, Kedvesem, indulj el és gyalogolj fel a legfelsőbb stációkig. Szeretőnek jöttél a földre, Szerető vagy és Szeretővé válhatsz.
Gyengéd önbeavatás. Mielőtt azonban a hajnali derengésben az útnak adnád magad, heverj le a meleget árasztó földre, vagy a kicsit harmatos gyepre, képzeld el, hogy Szerelmed az öledben fekszik, s úgy mutatod ki neki szereteted, mint eddig még sohasem. Mindjárt azt érzed, sőt látod, hogy aranyhajú és aranylelkű Szerelmed úgy fekszik az öledben, mintha Istennő vagy Jézus lenne, amint Az is, s rögtön megéled azt a végleges döntést a szívedben, hogy ettől a pillanattól kezdve nem a Te boldogságod a fontos, hanem az, hogy Ő legyen örökre boldog. Ezért vagy Szeretet.
Transzcendens beavatás. Mielőtt másnap még világosodás előtt a hegy lábához mennél, ülj meditációs ülésben az ágyad fejénél, minden terhed letéve nyílj meg Önvalód előtt, kérd meg Istened és/vagy Mestered, hogy kuporodjon oda eléd az Égi Ágyra, s szívedben hálával kérd meg Őt, hogy töltsön fel a Mindenség és a Földanya szeretetenergiájával. Amikor az energia tüneményesen színültig tölti tested és lelked, tapasztalod azt a hitet és bátorságot, hogy a félelem útja helyett most majd a Szeretet ösvényét választod és ez a döntés – mintha húzóerő lenne – felvisz majd a hegycsúcsig. Már Szeretet vagy.
Ekkor még fogalma sem lehetett róla, hogy ezek valójában nem is igazi beavatások, ám belül olyan erős lelki-szellemi lökéseket kapott, amelyekből azt a konklúziót vonta le, hogy saját magában valamilyen Ismeretlen Lény – elméjének megkérdezése nélkül – úgy döntött, hogy márpedig Ő felmegy a Szent Hegyre. Ismeretlen erők, ismeretlen hatások érnek, mondta mosolyogva magának.
Mintha csak a városi játszótérre menne, s még egy fagylaltot sem vett volna magának, szó nélkül elhagyta azt a Helyet, ahonnan tulajdonképpen három évtizede egy lépést sem mozdult el.
Induló állapot, nulla-helyzet. Kő vagy.
Az ösvény alig látható. A hegy lábának töve közelében álldogálsz, nyugtalanul körbenézel, jobbra csenevész bokrok, balra hosszanti gazos árok, figyelsz és tapasztalsz, lábad alatt nincs út, csak köves fol
tok a mezőn, úttalanság érzete ez, ha viszont felnézel, vagy előre tekintesz, látni véled, hogy a hegy lábánál, két facsoport között mintha ösvény kezdődne, valakik utat tapostak a gyepen, de ez nem bizonyos. Semmi sem az.
Mi történt Veled és Kivé váltál? Kő vagy. Érzed, nem több, nem kevesebb. Egy kőtömb a hegy sziklafalában, vagy egy morzsányi kődarab az árok szélén. Tudatosul Benned, hogy a kő olyan, mint egy szekérnyi szikla, hiába járod körül, mert nincs bejárata. Semmi nem jön ki belőle, s nem is képzeled el, hogy bármi bele mehetne. Zárt vagy. Bezárt. Ha az ajtód zárva, nem is tudhatod meg, hogy Ki vagy belül. Az indulás előtti beavatások feltöltöttségéhez képest viszont kénytelen-kelletlen észreveszed, hogy már nem vagy Az, aki a beavatások végén a magad számára is meglepetésként voltál. Most azért is félsz, mert nem vagy szeretet, s a testetlen-értetlen félelem mély feszültségeket generál benned. Dühödben óriási üvöltés szakad ki belőled. A feszültségek piszkavasként belenyúlnak a tudatalattidba és kötegestül hozzák a felszín közelébe az elfojtott fájdalmaid és takargatott vágyaid. Értékelhetetlennek és – az önsajnálat bugyogása miatt – reménytelennek tartod magad. Mint már annyiszor életedben, menekülésre vennéd, szaladnál vissza oda, ahol élsz, hivatalos társadhoz és a még ki nem fizetett lakásodba, ami barátságtalan és szeretet nélküli, de valamennyire kellemes és ahol a megszokottság intimitása folytán némileg biztonságban vagy. Lépsz egy-kettőt, de most mégsem fordulsz hátra. Nem nehéz felfognod, hogy bárhova mész ismeretlen ismerős emberek közé, mert mindenhol végképpen kő vagy, és a civilizált táj ugyanolyan köves, árkos, úttalan, mint a hegy lába előtt. Annyira egyedül vagy, s annyira ömlik belőled a fájdalom, hogy leülsz a földre. Csendesen zokogsz.
Első stáció. Együttérzés vagy.
Az ösvény. Életedben először félelmeid ellenére úgy döntöttél, hogy elindulsz. Egyedül is. Ezzel meghoztad a Helyes Döntést. A facsoportok között kisebb tisztást találtál, de nem ültél le az odagörgetett fatörzsre. Lépdeltél előre, az ösvény nem beszélt Hozzád, de vitt előre, jobbra-balra kerülgetett nagyobb fákat, kisebb gödröket, majd amikor először jobbról kerülte a hegy bal felét, tisztán láttad, hogy nagy, öreg fák mögött – csillagként – csillog a víz. Nem sejtetted, hogy ez a víz onnan, Fentről van. Az ösvény folyamatosan emelkedett, ettől zihált a tüdőd, a folyamatos mozgás kiüresített, a vacogtató félelmek elhallgattak Benned. Kisebb tisztásra érkeztél, úgy ítélted meg, hogy ez a hegy jobb felének a szélén van, mert a tisztás végén az út már balra fordult és két kilógó sziklazátony mögött eltűnt. Ez a látvány megtorpanásra késztett. És hosszan bámultad a tisztás közepének jobb oldalán azt a tölgyfát, ami igen csak magasra nőtt, belefeszülve a térbe, s két derékvastag ágát már letörte az idő vasagyara. Közel mentél Hozzá, mintha Te lennél az a göcsörtös, vihartépett Fa, vagy mintha ez a fa lenne a felmérhetetlen, de megérinthető Világegyetem. Először éreztél valamiről-valakiről olyat, hogy az Te vagy. Vigyázva ölelni próbáltad, de két karod nem érte körbe. Szinte észrevétlenül elhagytad testi-lelki lényed és az ölelés közben egy külső világdarabot önmagadként éltél át. Gyengéd szeretethullámot éreztél a szívedben. Együttérzően azonosultál az Öreg Tölggyel, megérezted, hogy nagyobb fájdalmai lehettek, mint Neked, s ekkor vetted észre meglepve, hogy tizenöt méterrel arrébb egy tölgyfa-rönk van és a rönk szilánkos tetejét már szétmorzsolták a faevő lények. Ez lehetett a Társa, gondoltad könnyes szemmel, tehát ez az Öreg Tölgyasszony már régen elvesztette a „férjét”. Utólag felvillant benned a kérdés, miért is néztem az öreg fára Tölgyasszonyként? Erre az egyszerű kérdésre nem tudtál válaszolni saját lelkednek, már azért sem, mert arra lettél jó érzéssel figyelmes magadban, hogy a csendes könnyezés és a fa iránti vonzalom boldog együttérzést váltott ki belőled. Az Öreg Tölgy óvóan nézett le Rád.
Mi történt Veled és Kivé váltál? Éreztél. Figyelted magad és csodálkozva Érezted, hogy Érzel. Ó, mi történt velem? Ha most tisztán örömet érzek, miért nem érzek ilyen boldogságot, ha régi páromat ölelem, vagy egyáltalán… És megakadt Benned a mondat. Először is most kimondtad Énednek, réges-régen nem vágysz arra, hogy a Párod öleljen, vagy Te öleld őt. Nem zubog benned már a vágy, már alig emlékszel arra, milyen az erős vágy, vagy milyen a boldog vágyakozás. Huuhhh.. Másodszor, kénytelen voltál végigpillantani mostani életeden, s nyomban bátran visszakérdezni magadtól, hogy bizony bukdácsolva, forogva, taktikázva, és helyben topogva élsz, ám ettől függetlenül bárki vagy bármi iránt, vagy bárkiért és bármiért mikor éreztél tiszta, oktalan Érzést? A válasz homályos volt. Mintha nem lenne Benned érzés, mintha ez mutatná, hogy belül megfagytál, vagy akár meghaltál. Élet helyett élettelen és virágtalan vagy, amiből az következik, szóltál magadhoz, hogy azért erőltettél magadra látszatcsendet, vagy azért fojtottál el minden érzést és gondolatot, mert a fájdalmak ellen csak így tudtál védekezni. Ha most őszinte lennél, kikiabálnád magadból az őrületet. Elég volt! Nem bírom tovább. Megölt a világ, nem szeret és nem becsül senki. És igen, igen, gyáva és rossz vagyok. És ekkor öleld meg a fát, mintha Isten teste lenne. A Mással való együttérzés magával ragadott, szinte felemelt és repített, annyira átalakított, mintha megtaláltad volna Ősanyádat vagy Felebarátodat. A belső átalakulás úgy száguldott Veled, mintha szupergyors interkontinentális vonatban ülnél. Ellágyultál. Kiengedtél. A félelmek tisztultak Belőled. Gyógyultál, érezted, hogy hazug az életed és folyton becsapod magad. És váratlanul egy érzésgondolat úgy jelent meg előtted, mintha a tisztáson a semmiből egy fiatal, életerős, időálló tölgyfa nőtt volna ki. Beleborzongtál. Szinte már megint szorongtál. Miért nincs Benned együttérzés (beteg, szenvedő) édesanyád, vagy (szintén boldogtalan) testvéred, vagy (belül elvesztett) párod, vagy kedvenc (sárga) szobavirágod, vagy a (virágzó) sarki japánmeggy fa iránt? Mert nemcsak, hogy nem szeretsz senkit, nem is érzel semmilyen azonosságot senkivel-semmivel. Mindenkiről és mindenről ítéletet mondasz, de azt senkinek nem mered kimondani. Amikor zuhogott fejedre az Öreg Tölgyasszony együttérzése, az elfojtott bánatérzés és pokoljárás-tudat helyett kinyitottad a szíved. Te voltál az Együttérzés. Azonos voltál nemcsak az öregnek tűnő, látszólag már megtört Tölggyel, hanem – bármerre is néztél – mindennel. A még borongós éggel ugyanúgy, mint a kitaposott hegyi ösvénnyel. Most először együttérzést tapasztaltál önmagad és a lélekben már elengedett családod iránt. Az együttérzés újra önálló lénnyé tett. Valakivé lettél.
Második stáció. Elfogadó szeretet vagy.
Az ösvény.
A kitüremlő sziklazátonyok mögött egy keskeny fahíd volt, a gyorsfolyású víz fölött majdnem úgy ringott, mintha kötelekből font függőhíd lett volna. Ennél is meghökkentőbb volt, hogy a keskeny fahíd jobb és baloldalán is egyaránt vezetett tovább ösvény. A sajtos zsemle utolsó darabját lenyelte. Megtorpant – és innen kezdve önálló Lélekként tekintett magára. Miután tele volt önmagát melegítő jóérzésekkel, különösebben nem zavarta a választási lehetőség. Egyszerűen elfogadta, hogy aligha tehet mást, minthogy szükségképpen dönt. A remegő fahíd jobb oldalán, az áramló folyóvíz partján vezetett a hozzá közelebb lévő gyalogút. Legyen akkor ez, mondta ki magának. A jobb oldali ösvény az első száz lépésig békésnek látszott, nem követelt Tőle különösebb erőfeszítést, ám két kisebb éles kanyar után a gyalogút igen szűk járattá vált, egyik oldalán a mélyben zúgó pataknál jóval szélesebb víz folyt, másik oldalán pedig igen meredek szakadék tetején kellett imbolygás nélkül haladni. Nem nézett le. Fel sem tűnt neki eddig, hogy a hegyláb fölött már ilyen magasan van. Előre hajolt vállát hátra húzta, dereka egyenessé vált, ám ugyanakkor lába elé nézett, hogy mindig biztos helyre lépjen. Halványan valami olyasmit is érzett, mintha a Földanya szeretetenergiája benne és az útban is áradna. Ennek ellenére közben szembesült azzal az érzettel, hogy az együttérzésből fakadt jóérzéseit most hamar elveszítette, mert bár durva félelemérzések nem foglalták el énjét, a lelke vagy pontosabban a tudata mélyén szorongások bukkantak fel. Egy keskeny átjáró előtt letérdelt, majd leült az ösvényre, oldalra fordulva és lába a mélybe lógott. Mit is keresek itt és mitől is félek?, tette fel a kérdést saját elméjének. Megérett benne az igény az önvizsgálatra és az ebből eredő önfelismerésre. Elég tisztán végigpillantotta élettörténetét, hiszen egész eddigi élete arról szól, hogy félelmeit valahogy kordában tartsa. Félelem? A benne uralkodó ismeretlen Lény. Ekkor erős bizonytalanságot érzett a lelkében, összehúzta a szemöldökét, és felrémlett benne az a probléma is, lám, induláskor magának sem mondta meg, hogy miért indult el erre a magasságba vezető útra. Miért is? Egy erős, de formázatlan vágy hozta ide: tarthatatlan életét tarthatóvá kívánta tenni. Ez azonban csak vágy volt, igaz, tiszta és horizontos vágy. Amit viszont csak egy újabb vágy támogatott, hiszen bizonyosságot akart arról, minden bizonyíték nélkül is, hogy aki felmegy a Szer-elem Hegyre, az Más Lélekké válik-e? Néhány titkos tanítás rég azt sugallta neki, hogy ettől a hegyre jutástól Szeretet lesz. Hosszabb bambulás után kicsit inogva állt fel, kiegyenesedett, aztán óvatosan ment tovább, később a jobb oldalon fák védték, sőt egy helyen valaki még palánkot is ácsolt. A patakfolyó a hegy belseje felé fordult, így az ösvény tágasabbá és nyugodtabbá vált, közben egy gyenge lejtő alján egy öreg padot is talált, ám a pad felett, figyelte meg, igen meredek kőfal vitt fel oda, ahova – most ébredt rá – közel sem lesz könnyű feljutni. Ahogy ült, nem tehetett mást, minthogy bámulta a síkos függőleges hegyfalat. Olyan volt ez, mintha elzárná előle a látványt és a közlekedést is. Mintha meditálna, mintha benne lenne a függőleges fal, hosszan és tüzetesen nézte, miközben azért arra is figyelmet fordított, hogy a nézés-figyelés terápia mit vált ki benne?
Mi történt Vele és Kivé vált? Felfelé vezető útja második stációján a táj és az út tükrében azt látta, hogy már egy kis megpróbáltatás közben szertefoszlott benne az együttérzés és annak jótékony mámora is. Ez a tapasztalat ugyanúgy megtorpanásra késztette, mint az ösvény kettéválása. Hiába ült ki a szakadék mélye fölé, hiába igyekezett oldani feszültségét. Ismét zárt volt, magába forduló kő, érzések nélküli. És nem mert megnyilatkozni. Először is az izgatta, hogy ez a belső fordulat úgy játszódott le benne, hogy saját maga sem tudott róla, nem akarta, és nem hagyta jóvá; mintha lakna benne valamilyen Lény, aki megkérdezése nélkül dönt és cselekszik és viszi végig benne az együttérzés kioltását. Ki lakik benne? Nem tudta egészen pontosan eldönteni, hogy ez a belső lakója az Elme (a gondolkodás-vércse), az Ego (a racionális érdekoroszlán), az Én (a világi médiaképe), vagy a három együtt alkotja a Lényt? Annyi azonban bizonyos volt számára, hogy ezek külön-külön, vagy együtt erősebbek nála, ezért rögtön meg is kérdezte önmagától, de ki is az a „nála”, akivel viszont saját öntudata érez azonosságot? Latolgatta az eltérő válaszokat, több megfejtésig jutott el, végül úgy válaszolt önmagának, hogy saját öntudata leginkább Lelkével (Valódi Lénye[3] láthatatlan arcával) vagy ellenkezőleg Éne (Belső Vadaskertjének[4]) tisztább felével azonos, ám szennyesebb, vagy gyengébb fele bizonyosan az ego és az elme fogságában van. És az ego és az elme azért ilyen látványosan erős és uralkodó benne, mert olyan félelmekre és fájdalmakra támaszkodik, amelyek szorongattatásainak megélésekor mélyen belehatolnak ártatlan Lelkébe is. Ezért nem szabadul a belső fogságból, hiszen védekezni csak Lelkével, vagy Lelke aktivizálásával tudna. Amikor idáig eljutott az önelemzésben, akkor már békésen üldögélt ég és föld között. Lelke alig, de lába kilógott az üres térbe. Nyilvánvalóvá vált a számára, hogy úgy teremthet csendes békét önmagában, ha elfogadja feltárt önönmagát pontosan olyannak, amilyen állapotban volt, és van pillanatnyilag is. Elengedi és befogadja. És ugyanakkor át is érzi. Szépen, rendre mindent elfogadott hát, egyaránt kint és bent is, ámbár mindezt csak gondolatban mondhatta ki, ugyanígy csak elméje határozhatta el, hogy vége az állandó belső ellenállásának. Az Elme, mint a gondolkodás vércséje le-lecsaphat a bujkáló Egóra és még a Belső Vadaskertben is kisebb vihart kavarhat, de ez csak a megálmodott változás előszele lehet. A nyugodt elfogadás ismét jóleső érzést váltott ki benne, ám az együttérzés boldogsága után lelkileg még nyújtózkodnia kellett. Olyan volt a Lelke, mintha látna az éjszakában egy fénysugarat, ami egyszerre jön belőle, és egyszerre világít saját állatkertjére. Mit is üzen ez a fénysugár? Az elfogadás révén valahogy közelebb juthatna saját belső lénye és külvilága megszeretéséhez? Ilyen nagy a távolság elfogadás és szeretés között? Ekkor az előtte tornyosuló fal mellett tekintetével a Szer-elem Hegy csúcsát kereste. A szeretés képességéhez kutassa tovább önmagát, váljon sokkal tudatosabbá és barátkozzon meg az önuralom békés eszközeivel? Az elfogadás beemelheti a megelégedettség-, vagy boldogságkapun túlra? Ekkor kicsit elbóbiskolt a padon.
Harmadik stáció. Önző szeretetadás vagy.
Az ösvény. A függőleges fal már a Hegy túlsó (jobb) felén volt, ahonnan az ívelő szerpentin megint felfelé haladt,
ismét a hegy másik túlsó (újra a bal) oldala felé. Szerpentin – folyamatos ingázás a hegy két oldala között. Ez két különböző világ? És mindig feljebb és feljebb ment, mert egyre magasabbra vitt az ösvény. A hömpölygő patakfolyó medre egyre szűkült és a víz olykor nyomtalanul eltűnt a sziklák alatt. Viszonylag egyenletes emelkedés után, nagyjából a két oldal között a hegybe vezető völgy-nyílásban tavat pillantott meg. Ez lehet Égi Jel, gondolta mosolyogva, a tiszta csend vagy a belső nyugalom helye ez? Vagy egyik sem? A hegyfalak közötti vízszem kíváncsian nézett rá, mintha azt kérdezné, sejted-e Jóbarát, hogy a világ és önmagad elfogadása csak küszöb a változáshoz? A tó képe hirtelen eltűnt az erdős sziklák között, sőt a facsoportok és a vadon nőtt bokrok közül kijutott egy kopár szakaszra. Sötétszürke kőfalak, keskeny kőjárda a hegy derekán, szürke égbolt, mintha az szintén kőből lenne. Mi mást tehetett volna, mint lassan gyalogolt fölfelé, ráadásul tüdeje kicsit zihált, nem talált pihenőhelyet az ösvényen. Ivott néhány korty vizet. Szinte félt megállni, holott nem fújt a szél, attól nem félhetett, hogy lesodródik a semmibe. Néha magába pillantott, ismét a félelem bújt elő belőle, most aztán tudatosult benne, hogy végtelenül egyedül van. Nincs senkije és semmije. Nincs otthona és nincs álma. A belső együttérzés elszáradt benne, mint egy hegyi kóró, s azt is hiába ismételgette, rendben, elfogadom, hogy itt vagyok, nem lázadok, nem menekülök. Az elfogadás szintén elszáradt benne, ugyanakkor teljesen érthetetlenül könnycseppek gurultak le az arcán. Ez majdnem olyan volt, mint a boldogság. Az ego olyan nagyra nőtt benne, mintha egy hegyorom lenne és azt zakatolta a mellkasában, hogy egyedül az számit, hogy Te vagy; ne hallgass senkire, csak magadra vigyázz, ne törődj a szürke éggel és a kopár falakkal. Nincs számodra más üzenetet, minthogy egyedül Te számítasz. Magadért élj, más sem figyel Rád és a világ nem ad neked szeretetet. A lábait mozgató titkos automatizmus vitte egyre feljebb. Lehet, hogy semmi vagyok, gondolta, lehet, hogy Isten, ám majdnem mindegy, mert egyik gondolat sem ad erőt és egyik sem teszi élhetővé a sorsát. Az ösvény végre szúrós bokrok közé fordult, már nem a peremen imbolygott és mély fáradtság vette birtokába. Majdnem leragadt a szeme. Érezte, hogy nem sokáig bírja már, azért sem, mert az egész hegyre mászásnak nincs értelme, ráadásul azt ismeri fel önmagáról, hogy üres, jellegtelen, törődött, gyenge akaratú, szeretet helyett félelmek és ostoba érzések és gondolatok keringenek benne. No, elég, kiabálta félhangosan a Hegynek, aztán lerogyott, mert látott egy zöldmohás sarkot, ahova csak egy ember dőlhetett le, mintha védőbarlangba bújna. Bőgött. Azt élte, hogy nem tud adni, s közben könnyes szemmel álomba zuhant. Néhány pillanatig még látta édesanyja és elengedett párja homályos arcát. Mintha késsel metszenének a sziklába, olyan tisztán vette észre a látványt, hogy igazán nem szereti őket és ők sem szeretik őt. Látványos szeretet-imitációt jár évtizedek óta. A mohaágy befogadta, de nem kényeztette. A sziklaágy kemény volt, a hátizsákja valahogy a feje alá került és aludt kétségbeesve, reménytelenül. Fent az égen, a láthatatlan magasban egy kitárt szárnyú sas nézett lefelé. Senki nem tudta, hogy kit és mit néz.
Mi történt Vele és Kivé vált? Amikor elindult a hegy bal oldalán, testét és lelkét kitöltötte az elfogadás meleg érzése, és némi elégedettséggel gondolt arra, hogy az elmúlt években nem hajszolta annyit a pénz- és sikert. Már meg-megállt az életében, mintha ott is hegyi szerpentinen járna, hajnali ébredéskor olykor hátradőlt, mintha sorsával elégedett lehetne, hiszen nem akart már annyira semmit sem, s a folytonos kizárólagosság-tudata lassan porladni kezdett. Lassan csökkent a ragaszkodása a világhoz. Egyszer-kétszer tudatosan próbált meg szeretni, vagy csak kedvességgel körbevenni családjának tagjait, és hálából édesapjától és betegeskedő barátjától is kapott egy-egy váratlan ölelést. Minden rendben, gondolta, egyensúlyban vagyok, de a legkisebb konfliktustól, például attól az eseménytől, hogy élettársa odapirította a pörköltet, vagy az autóbusz tíz percig nem jött, vad indulatok gerjedtek benne és csípős-dühös kitörésekre ragadtatta magát. Nem akart ugyan tombolni, sőt haragját mérsékelni szerette volna, de mielőtt bármilyen döntést hozott volna, belső énje a száján durva szavakat kiáltott kifelé. Örömet érzett, amikor szavai a másikban sebeket vágtak. Ekkor már a kopár sziklaperemen járt, úgy ment, hogy kicsit befelé dőlt, mert így nagyobb biztonságban érezte magát. Érdekes érzés volt, hogy a válla, dereka, combja melletti kőfalba nem lehet kapaszkodni. Semmi különös nem történt vele, merthogy nem gyalogolt veszélyben, csak olyan kockázatos úton járt, amiről csak itt, fent a hegyen, az ég és a föld között derült ki a számára, hogy az a szeretet, amit megélt, az nem szeretet. De ennél volt olyan dermesztőbb tapasztalata is, hogy szavakba foglalva sem tudta kimondani, milyen is lenne az a valamilyen érzés, vagy talán nem pusztán érzés, amit joggal nevezhetne szeretetnek. Gyalogolt. Elméje viszont mintha kitisztult volna, s világosan felfogta volna, hogy ezen a szakaszon nem valaki mássá válik, hanem kezdi tisztán és önbecsapások nélkül látni, hogy ott lent, a hegy mögötti kisvárosban ő Ki is igazából. Felfelé haladt a sziklafal szélén, de visszafelé jutott el önmaga látványáig. Ekkor érezte, hogy végtelenül elfáradt, s rögtön aludni szeretne, mert már egy lépést sem tud továbbmenni. Ledőlt a puha moha nyoszolyára, izzadt és kimerült volt, folyt a könnye, de nem fázott, s tudata szélén kérdések repkedtek, mintha feje felett madarak ugrálnának. Az elmúlt években megkísérelt ugyan adni, de csak azért tette, hogy szeretetet csikarjon ki a világból? Élete komoly fordulata volt, hogy a szeretetadás szándékáig eljutott, de az ego csak szeretet-pótlékot, vagy kedvesség-süteményt nyújtott. Holott már kezdte észlelni, hogy belül a félelmek miatt valamilyen komisz önzés pompázik benne, de az önzés felismerésétől még nem tudott megváltozni. Lelke legmélyén, mintha az a hegy belső, elérhetetlen közepe lenne, halvány derengés jelent meg benne: szeretni úgy érdemes, hogy önként elfogad mindenkit annak és olyannak, amilyen, és már nem vár tőle semmit cserébe azért, hogy a maga teljességében már elfogadja őt és mindig befogadóan néz rá. Három óra múlva ébredt fel, törődötten, reszketve-fázva, majd erőt gyűjtve felkuporodott, hátát nekivetette a kőfalnak, s arra gondolt, hogy most az elfogadás magasabb minőségéhez jutott el. Önmagában és szeretett társaiban is önként elfogad minden érzést, gondolatot és cselekedet, mert ekkor már nem hiányzik neki, hogy szeressék, hiszen azt a lehetőséget is elfogadta, hogy nem szeretik. Ettől kezdve nincs oka arra, hogy a szeretetért önző módon lelki hadjáratot folytasson a szeretetlen világban. A szeretet benne és szeretteiben egyaránt kezdetektől fogva parázslik. Csak parázslik? Felállva bámult az üres, végtelennek tűnő levegőtérbe.
Negyedik stáció. Feltétel nélküli szeretet vagy.
Az ösvény. Fél órával később elérte az újabb fordulót, de a hegynek ezen az oldalán nem talált pihenőhelyet. Nem volt hol m
egállni. Sem kidőlt fa, sem pad, sem kisebb tisztás, mintha most nem lenne szabad leülni és pihenni. Ez a jel egyértelműen azt üzente, hogy az elfogadás-szeretet, vagy az önérdekű szeretetadás nem az út vége. A lankás hegyoldal ezen a szakaszon befelé horpadt, mintha az Égiek egykor egy óriási zsemlét nyomtak volna a hegy falába, és aztán a megszáradt zsemlét néhány száz év alatt a madarak elcsipegették. Az ösvény kiszélesedett, kényelmessé és biztonságossá vált, ezért lazán és derűsen, karjait lóbálva lépdelt, jóérzések töltötték ki a lelkét. A hegyderék kitágult öble nemcsak békés, a szűrt fényben is tündöklő volt, hanem szinte ünnepélyes hangulatot árasztott. Közben észlelte a délutáni tompított fény folyamatos csökkenését is. Ekkor a ligetes foltokon áthaladva belül elmosódva azt érezte, hogy talán túl szép és idilli minden, ami sajnos arra is utalhat, hogy az ösvényen és a lelkében újabb váratlan megpróbáltatásra készülhet. Még két nyugodt óra és aztán beesteledik, gondolta, s egyelőre fogalma sem lehetett arról, hogy az éjszakát hol és miképpen töltheti. Két öreg és még egyenesen álló famatuzsálemet került meg és ekkor az ösvény megakadt egy szemközti kődomborulat előtt. Nem lehet tovább menni? Ahol az ösvény elakadt a kőhomlokzat előtt, vékony rés kínálta magát, annyira szűk volt, hogy csak oldalazva fért be rajta. Erre vezet az út? A kőhomlokzaton belül, a boltozat kicsit tágasabbnak látszott és felülről némi fény szűrődött be. Megállt, lassan körbenézett, figyelt és tapasztalta tanácstalanságát. A boltozat aljában egy alacsony járat kapuja látszott, ami meglepő módon kivilágítottnak tűnt, egyszerre vonzotta és taszította. Más út nem volt. Forduljon vissza az úton, vagy négykézláb kúszva induljon el egy ismeretlen járatban? Más megoldást nem választhatott. Várt. A belső hang megszólalására. Érezte és tudta, csak úgy mehet tovább mászva, ha feltétel nélkül hisz abban, hogy az ösvény jó helyre viszi. Ha minden aggodalom nélkül bízik abban, hogy létezik feltétel nélküli szeretet. Amikor már nem önmagáért él, hanem valamilyen ismeretlen világért. Ha tartósan szeretet van, vagy lesz a szívében. Letérdelt, fejét előre hajtotta, hátán a hátizsákkal viszonylag könnyedén befért a kőalagútba. Ahol hol félhomály, hol sötétség volt. És mászott, a könyökével húzta magát előre és a térdével tolta testét szintén előre. És kúszott, kúszott előre, a járatba olykor balról fénycsíkok világítottak be, a térde már átvizesedett, mert a járat alja vizes volt. A félelem akkor érintette meg vakítóan, amikor világosan tudatosult benne, hogy nincs lehetősége megfordulni a járatban, s arra sincs esélye, hogy gyorsabban araszoljon. A hegy szinte ránehezedett a feszülő gerincére, a könyöke pedig mintha a földanya hátára támaszkodna. Olyannyira egyedül maradt a jobbra és balra is kanyargó járatban, hogy egy idő után már nem féltette az életét és úgy döntött, hogy legyen az, aminek lennie kell. Elfogadta, hogy a hegy bordái közé zárva mászik. Amikor nagyon elfáradt, kicsit lefeküdt a járat nyirkos fenekére. Kezdte felfogni, hogy élete jelképesen mindig sötét alagútban folyt. Fénynélküli, földalatti világban. Két-három órát, vagy esetleg négy és fél órát araszolt a kőalagútban. Reményen túli állapotban. Amikor a megpróbáltatás-járat végére érkezett el, majdnem teljesen besötétedett. Kint is, bent is csillagtalan éjszaka volt. Ezért csak félig mászott ki a kőfogságból, hosszában elnyúlt, mintha megadta volna magát. Figyelt befelé. Belátta: megadta magát. Kész. Így nincs tovább. A már száraz, füves bejáratot tekintette ágyának. A vállától felfelé lógott ki a sötét kőodúból. Lassan oldalára fordult, feje alá húzta a hátizsákot, a takarót sem kötötte le róla. A csillagok továbbra sem látszottak, pedig az ég kitisztult, a szürke, nehéz felhők elvonultak. Ártatlanul álomba zuhant.
Mi történt Vele és Kivé vált? A Szer-elem Hegyet, a meredek hegyoldalakat, az ösvényt, pontosabban az Ösvényt, vagy az egymást követő fordulókat készen kapta. Nem ő választotta őket. Nem tett mást, mint tudatosan, álmai tudatában is, elfogadóan engedte, hogy az út vezesse; éppen oda, ahova mennie kell. Ezzel megszűnt a ragaszkodása önmaga kormányzásához. Neki „csak” az a döntés adatott meg, hogy rálép-e az ösvényre és végigmegy-e rajta. Személyes döntését az szabta meg, hogy a Szer-elem Hegy csúcsára akart feljutni – ezzel legfontosabb értékének a szeretetet és a szerelmet jelölte meg. Amikor az indulás mellett döntött, sejtette, hogy az ösvény megpróbáltatásoknak veti alá, de akkor és ott semmilyen félelem nem korlátozta. Ám az első lépések óta megfigyelhette magán, hogy a megnevezhetetlen félelem állandóan vele van, a könnyebb szakaszokon érezhetetlenné válik, a nehezebb útviszonyoknál viszont feljön a torkáig és a homlokáig. Ez történt a kőalagútban is. Amikor mászni kezdett, elfoglalta a kiteljesedő félelem. Amikor lelkileg már hátán vitte a hegyet, félt, félt nagyon az elpusztulástól. De miért is fél? Az értelmetlen és boldogtalan élettől? Valami ilyesmitől. Holott az értelmetlen és boldogtalan élet olyan, mint a csupasz, rideg félelem. Egyik sincs. A félelem akkor tolul fel benne, ha félelemre gondol, az életet akkor érzi boldogtalannak, amikor a boldogtalanságra gondol. Nyakig lucskosan, sarasan kúszott a hegy belsejében, de belső állapota valójában nem függött a hegyi járattól vagy a közeledő estétől. A belső állapota volt mindenekfelett a döntő. És akkor az éjszakában is világosan látta, hogy belül boldogtalan, s ez vetül ki minden egyes lépésére; azért vágott neki a Szent Hegy megmászásának is, mert lelkében szomorú volt. Mi is a baj vele? Mire keresi az igazság tanítását? Íme, a kérdések! Mindig a feltételektől függ, hogy boldognak tudja-e magát? Ezért már sejtelme sincs, hogy mi az eredeti és őszinte érzése. Amikor világra jött, s még nem lehettek feltételei, akkor világító örömboldogságság volt benne, vagy valamilyen földalatti járat sötétszomorúsága? Nem juthat el már eredeti, tiszta létélményéhez. És ott volt még a legtitkosabb létfeltáró kérdése: csak önmagától, önmaga teremtette örömétől lehet-e boldog, vagy édesanyja méhében is tudhatta már, hogy egy másik ember tiszta, feltételek nélküli szeretetmámora nélkül nincs üdvözülés? A hegyi és a lelkén belüli kőjárat egyaránt szépen oda vezette, hogy tökéletesen mindegy, hogy örömben vagy bánatban született-e meg, s ugyanúgy érdektelen kérdés, hogy Énjét a félelem vagy a szeretet uralja-e, végül egyaránt hamis feltételezés, hogy boldogsága a külső feltételektől, vagy valamilyen belső örökállapottól függ. Az összefüggő kérdésekre csak egyetlen helyes és minden más állítást félreseprő válaszigazság lehetséges: aludj, Barátom, nyugodtan a kőalagút szájában, Önvalód titkos vezetésével bátran végső döntést hozhatsz. Szeress, minden feltétel nélkül. Egyedül a feltétlen szeretetért érdemes élni. Ez nem függ semmitől. Tőled sem. Az vagy.
Ötödik stáció. Odaadó és önátadó szeretet vagy.
Az ösvény. A hajnali derengés már ébren találta, a szemből jövő fehér fény tisztította. Két kisebb kő közötti tér fölé tett edényben, néh