A gazdasági világválság kiszélesedése társadalmi válsággá

A gazdasági világválság kiszélesedése társadalmi válsággá

Ugrin Emese – Varga Csaba

1. A gazdasági (társadalmi, politikai) válság újraértelmezése

A világválság első hetei után egyre szélesebb körben indult meg az új gondolkodás a világválságról és következményeiről. Már az is eltérő, hogy a világválság jelenségeiről ki-ki milyen területre figyel. Az új gondolkodásban szükségképpen keverednek régi és új paradigmák, ám a különböző nézetek közötti disputa is elindult. Ebben a részben mintaként nyolc híres tudós, szakértő véleményét[1] foglaljuk össze.

Nemzetközi szaktekintélyek gondolatai a válság természetéről, történelmi jelentőségéről és az új kihívásokról:

 

1. Soros György: A jövőbeli válságok elkerüléséről

Szembetűnő jegye a mostani pénzügyi krízisnek, hogy nem valamilyen külső sokk okozta mint például annak idején az OPEC áremelése az olajválságot, hanem maga a pénzügyi rendszer idézte elő. E tény – a rendszerben rejlő tökéletlenség – ellentmond az általános elméletnek, mely szerint a pénzpiacok az egyensúly felé tendálnak, és az attól való elmozdulások vagy véletlenszerűen, vagy váratlan külső események hatására következnek be. E teória az alapja a jelenlegi piacszabályozásnak is, ám a válság meggyőzően bizonyítja, hogy valami nagyon nincs rendben vele.

REFLEXÍV PIACOK Az általam kidolgozott alternatív elmélet szerint a pénzpiacok nem tükrözik megfelelően a fundamentális feltételeket, hanem mindig valamiképpen elfogult vagy torz képet adnak. Ami ennél fontosabb, a szereplők által képviselt, és az árakban kifejeződő torz nézetek befolyásolhatják az úgynevezett fundamentumokat, amelyeket az áraknak elvben tükrözniük kellene. Az árak és az alapok közti eme kétirányú kapcsolatot „reflexivitásnak” nevezem. Azt állítom, hogy a piacok mindig reflexívek, és alkalmanként messze eltérhetnek az úgynevezett egyensúlytól. Más szóval, hajlamosak lufikat növeszteni.

Az amerikai ingatlanlufi kidurranása detonátorként szolgált annak a sokkal nagyobb szuperlufinak a szétrobbanásához, amely a nyolcvanas években, a piaci fundamentalizmus domináns felfogássá válásának idején kezdett kialakulni. E felfogás vezetett a deregulációhoz, a globalizációhoz és a piacok egyensúlykeresésének hamis elgondolásán alapuló pénzügyi innovációkhoz.

A kártyavár most összeomlott. A Lehman Brothers szeptemberi csődjével megtörtént az elképzelhetetlen: a pénzügyi rendszernek megállt a szívverése. Azonnal el is kezdték mesterségesen lélegeztetni; a fejlett világ hatóságai gondoskodtak arról, hogy egyetlen más fontos pénzintézet se mehessen tönkre. A globális pénzügyi rendszer perifériáján lévő országok viszont nem tudtak hasonló garanciákat nyújtani. Elindult a tőkekivonás Kelet-Európából, Ázsiából és Latin-Amerikából, minden valuta gyengült a dollárhoz és a jenhez képest, a nyersanyagárak zuhantak, a feltörekvő piaci kamatok pedig emelkedtek.

A rendszer megmentéséért indított harc még folyik. De ha sikeres lesz is, a fogyasztókat, a befektetőket és a cégeket trauma éri. Elkerülhetetlen a súlyos recesszió, és a tartós hanyatlás sem zárható ki. Mi hát a teendő? A szabályozó hatóságoknak felelősséget kell vállalniuk, hogy nem engedik túl nagyra nőni a piaci lufikat. Mostanáig elhárították az ilyen felelősséget. A lufiképződést persze nem lehet megakadályozni, lehetséges viszont elfogadható határokon belül tartani. Ehhez azonban nem elegendő a pénzkínálat kontrollja. A hatóságoknak tekintettel kell lenniük a hitelezési feltételekre is, mert a pénz és a hitel nem jár kéz a kézben. A pénztől megkülönböztetett hitel kontrolljához további eszközöket kell bevetni, helyesebben reaktiválni, mert az ötvenes és hatvanas években már használatban voltak; gondolok itt a banki kamatmarzs- és tartalékkövetelmények módosítására. S hogy a mai szofisztikált pénzügyi világban ne lehessen kijátszani ezeket, csak olyan termékeknek volna szabad megjelenniük a piacon, amelyeket a hatóságok előzőleg jóváhagytak.

Mivel a szabályok alkotói és alkalmazói emberek, tévedhetnek. De visszacsatolást kaphatnak a piacról, s így korrigálhatják hibáikat. Azaz, ha a lufi nem zsugorodik, lehet tovább szigorítani. Százszázalékos pontosság azonban nincs, mert a piacok szintén tévedhetnek. Az optimális egyensúly keresése a próbálkozások és a kudarcok végeláthatatlan folyamata.

GREENSPAN MANIPULÁCIÓI – A hatóságok és a piaci szereplők között már zajlik e macska-egér játék, de valódi természetét még nem vették tudomásul. Alan Greenspan, a Fed korábbi elnöke a manipuláció mestere volt kétértelmű megnyilatkozásaival, ám ahelyett, hogy elismerte volna, amit tett, azt a látszatot keltette, mintha csak passzív megfigyelő lett volna. Elnöksége idején ezért nőhettek oly nagyra a vagyonlufik.

Miután a pénzpiacok globálisak, a szabályozásnak is nemzetközinek kell lennie. Az amerikai fogyasztó nem lehet többé a világgazdaság motorja, más országoknak szintén élénkíteniük kell a gazdaságaikat. Csakhogy a periférián lévőknek, nagy külkereskedelmi többlet hiányában, önerőből nincs módjuk ciklusellenes politikára. Az ezzel járó költségvetési hiányt kell a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) finanszíroznia, akár szuverén vagyonalapok bevonásával is.

Bár a túléléshez erősíteni kell a szabályozást, nem szabad túl messzire menni. Meg kell maradni a stabilitás fenntartásához szükséges minimális szinten.

 

2. Harold James: egy aranykor vége – A múlt kríziseinek tanulságairól

(A Princeton University Woodrow Wilson School történelem és nemzetközi ügyek professzora, a firenzei European University Institute történelem professzora)

Magunk mögött hagytuk 2008-at, mely esztendőre úgy fogunk emlékezni, mint az 1930-as és 1940-es évtizedekben megalapozott politikai és gazdaság világrend átalakulásának évére. Végéhez közeledik a globalizáció egy bizonyos formája, amelyet nagyrészt a pénzáramlás soha nem látott növekedése vezérelt.

A globalizációnak a múltban is voltak drámai epizódjai. Akárcsak a történelem során feljegyzett korábbi periódusait, a XX. század vé
gét és XXI. elejét is a gyors innováció fémjelezte, ami a vagyonok és a jólét széles körre kiterjedő jelentős gyarapodásához vezetett. Vagyis a globális szegénység leküzdésére ma nagyobb az esély, mint valaha.

A globalizáció korábbi hullámait egyetlen gazdasági szektor specifikus dinamikája határozta meg. A XVIII. századi expanzió alapja a mezőgazdasági termelékenység javulása volt, ami az úgynevezett első ipari forradalom idején a vásárlóerő és a személyes fogyasztás növekedését eredményezte. Aztán a XIX. század második felében az ipar, különösen a vas- és acélgyártás felfutása forradalmasította a közlekedést a gőzmozdony és a vasbordázatú gőzhajó révén.

VÁLSÁGOK ÚJÍTÓ EREJE – Gazdaságtörténészek a termelés és a foglalkoztatás két nagy változását szokták azonosítani az elmúlt kétszáz évben: az első a mezőgazdaságtól az ipar felé való elmozdulás a XIX. században, a második a szolgáltatások előtérbe kerülése a „régi” feldolgozóipar rovására a XX. században. Mindkétszer valamilyen válság teremtette meg a feltételeket a fejlődés új modelljének kialakulásához.

Európa az 1840-es években élte meg az utolsó nagy, kontinensméretű éhínségeket. A mezőgazdaság összeomlása elég volt ahhoz, hogy más területeken is komoly visszaesést idézzen elő. Amikor a válság elmúlt, sok paraszt más munka után nézett, ami lökést adott az első ipari forradalom központi ágazatainak.

Az 1930-as évek nagy világválsága hasonló volt abból a szempontból, hogy annak hatására átalakult a gazdaságszerkezet. Az ipari foglalkoztatás gyengülése nyomán a munkások más szakmákban helyezkedtek el, s ekkor vált nyilvánvalóvá a későbbi szolgáltató gazdaság igazi hátterét adó képzettség és szaktudás fontossága.

A régi ágazatok azonban egyik alkalommal sem tűntek el. Egyszerűen hatékonyabbá váltak. A mostani hitelpiaci krach azért fordulópont, mert felszínre hozta az elmúlt évtizedek növekedésében főszerepet játszó pénzügyi szektor gyengeségeit. Éppen a pénzügyileg legmagasabb fejlettségi szinten lévő országokban – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Svájc – jöttek elő a leginkább a bankok külső felügyeletének és belső kontrolljának hiányosságai.

TECHNOLÓGIAI VÁLTOZÁS A VÁLASZ Az új környezethez való alkalmazkodás két ellentétes forgatókönyv szerint mehet végbe. Az egyik – a rosszabbik – a szabályozás szigorítása. A XIX. században jó szándékú emberek a mezőgazdasági árak erősebb regulációját követelték. Az 1930-as évek káoszában sokan a kényszerített egyesüléseket, kartelleket és az állami felügyeletet tartották a követendő útnak. A jobbik válasz azonban mindig is a technológiai változás volt. Az új eszközöknek és eljárásoknak köszönhetően a mezőgazdaság és az ipar sokkal termelékenyebbé vált. S minél kevesebb embert foglalkoztat egy ágazat, annál kevésbé sebezhető rajta keresztül a gazdaság egésze.

A bankszektor gondjaira most valószínűleg szintén az innováció lesz a tartós megoldás. A szabályozási és felügyeleti funkciókat úgy fogják kezelni, hogy intenzívebben tesztelik a hipotetikus helyzetekre – például az ágazat egyik nagy szereplőjének csődjére vagy geopolitikai megrázkódtatásokra – adott válaszokat. A tranzakciókat engedélyező vagy tiltó algoritmusokkal ki lehet küszöbölni az érdekek ütközését. Ahogyan a tőzsdei kereskedés sem igazán a parketten zajlik már, ugyanúgy a banki feladatokat is gépek fogják átvenni. A pénzügyi közvetítés egyre inkább összekapcsolt szoftverrendszerek dolga lesz.

Az ágazatban dolgozók nyilván elszántan érvelnek majd az emberi tényező fontossága mellett. Annak idején úgy hitték, hogy a gépi betakarítással – az emberi szem mellőzésével – romlik a termény minősége. Később úgy, hogy az autógyárakban a robotok nem válthatják ki a kétkezi munkást. A hús-vér bankár nem nélkülözhetetlen többé; semmi egyéb mint státusszimbólum.

Az idén – ahogyan a bankoknál folytatódnak a leépítések – kiderülhet, hogy a kisebb pénzügyi szektor jobb pénzügyi szektor is egyben.

 

3.Joseph E. Stiglitz: kellőképpen merész-e Obama? – A globalizáció tökéletlenségéről (Columbia University közgazdaságtan-professzora, Nobel-díjas közgazdász)

Régóta mondtam, hogy csak idő kérdése, mikor durran ki az amerikai ingatlanpiaci buborék, s hogy minél tovább növekszik, annál nagyobb lesz a robbanás, és annál súlyosabb (és globálisabb) gazdasági visszaesést von maga után. Így is történt: az Egyesült Államok csakugyan lejtőre került, ennek összes szomorú következményével a világ egészére nézve.

Az adóbevételek csökkenése miatt az államok és a települések visszafogják kiadásaikat. Az amerikai export gyengülni fog. A lakossági fogyasztás esik, amint az várható is volt. Az ingatlanárak és a részvényárfolyamok zuhanása miatt óriási mértékben, ezer milliárd dolláros nagyságrendben apadt az emberek vagyona. Ráadásul az amerikaiak többsége tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért, saját otthonát használva hitelei fedezetéül.

Mindezen problémák akkor is fennállnának, ha nem üt be még a pénzügyi válság is. Az amerikai gazdaságot a túlzott hitelfelvétel hajtotta, ami a rossz hitelkihelyezéssel és a kockázatos származékos termékekkel párosulva a hitelpiacok befagyásához vezetett. Elvégre, ha a bankok a saját mérlegüket sem ismerik, másokéban sem fognak bízni.

FEHÉR HÁZI KAPKODÁS: A Bush-kormány nem látta, hogy jönnek a bajok; amikor itt voltak, tagadta, hogy bajok lennének; aztán minimalizálni igyekezett jelentőségüket; végül pánikba esett. Mivel a pénzügyi tárca élén a bajok egyik okozója, a deregulációt támogató Henry Paulson állt, nem meglepő, hogy a kormány hol ilyen, hol olyan stratégiához folyamodott, abszolút meggyőződéssel hirdetve mindegyiket, hogy aztán percek múlva már egy másik mellett álljon.

Nemrég széles körű vita bontakozott ki arról, milyen veszélyekkel jár, ha felszínre kerülnek a globális gazdaság masszív egyensúlytalansági tényezői. Amit most látunk, az éppen ennek része. Ám ugyanígy alapvető változások mennek végbe a globális gazdasági hatalom megoszlásában is: a világ megsegítésére igénybe vehető likvid pénzek Ázsiában és a Közel-Keleten vannak, a globális intézmények ugyanakkor nem tükrözik ezt az új realitást.

A globalizáció folyományaként egyre jobban függünk egymástól. A világ legnagyobb gazdaságában nem lehetséges visszaesés anélkül, hogy ennek ne lennének globális kihatásai. Már régóta hangoztatom, hogy a szétkapcsolás mítosz; a bizonyítékok most alátámasztják ezt. Annál is inkább, mert az Egyesült Államok nemcsak recesszióját exportálta, hanem elhibázott deregulációs filozófiáját és mérgez
ő jelzálogtermékeit is, így a pénzintézetek most Európában és másutt is hasonló gondokkal küszködnek. A fejlődő világ sokat profitált a legutóbbi gazdasági boomból a pénzáramlás, az export és a magas nyersanyagárak révén. Ez most a visszájára fordul. A helyzet végső iróniája az, hogy jelenleg a szegény és rosszul irányított gazdaságokból áramlik a pénz az Egyesült Államokba, oda, ahonnan a globális problémák eredtek.

Mindezek fényében az amerikai és a világgazdaság még akkor is igen nehéz időszaknak néz elébe, ha Barack Obama és más vezetők mindent helyesen tesznek. Nemcsak az a kérdés, meddig fog tartani a recesszió, hanem az is, mi lesz utána: visszatér-e a robusztus növekedés, vagy csak lanyha javulás várható?

ÖRDÖGI SPIRÁL: Én most az utóbbira szavaznék, főleg mert az óriási adósságörökség valószínűleg csökkenti a szükséges élénkítés iránti lelkesedést. Kellően nagy – a GDP 2 százalékát meghaladó – élénkítés hiányában ördögi spirálba kerülünk: a gazdasági lassulás miatt több cég megy csődbe, ez lenyomja a részvényárfolyamokat, növeli a kamatszintet, aláássa a fogyasztói bizalmat, gyengíti a bankokat, miáltal még tovább csökkennek a kiadások és a beruházások.

A Wall Streeten sokan megint fiskális szigorról papolnak, s noha inkompetenciájuk világosan bebizonyosodott, van, ahol még mindig hisznek nekik. A deficitnél fontosabb, mire megy el a pénz. A magas hozamú oktatási, technológiai vagy infrastrukturális beruházások javítják a nemzet mérlegét. Ha Obama a Wall Street helyett ösztöneire hallgat és merészen cselekszik, van esély rá, hogy a gazdaság 2009 vége felé elkezdjen magához térni. Ha nem, akkor az Egyesült Államok és a világ rövid távú kilátásai egyaránt borúsakká válnak.

 

4.Edmund S. Phelps: a kapitalizmus jövője – Az innováció erejéről

(Columbia University Capitalism and Society Center igazgatója, Nobel-díjas közgazdász)

Európában sokan beszélnek manapság a kapitalizmus végéről. Elfelejtik, hogy a kontinensen a kapitalizmus egyszer, a harmincas években már átadta a helyét – gyakran erőszakos úton – az etatizmusnak és a korporatizmusnak, és csak néhány országban kelt újra életre a nyolcvanas években. A mostani pénzügyi válság közepette helyénvaló a kérdés, vajon a kapitalizmus haszna – már ha van neki – még mindig nagyobb-e, mint a költsége. Kritikusai szerint az, ami jó benne, tudniillik a vállalkozói szellem, átültethető egy másféle, a rá jellemző destruktivitástól mentes rendszerbe.

A kapitalizmust eleinte „progresszív” voltáért csodálták – ahogyan azt Marx is megfogalmazta. A termelékenység, ha egyszer nőtt, nem esett vissza. Európában a pénzügyi kapitalizmus 1820 körüli kialakulása idején egyik ország a másik után tapasztalt ilyen termelékenységjavulást: Nagy-Britanniától Belgiumon, Franciaországon, Németországon át egészen Ausztriáig. Az Egyesült Államokban a folyamat még gyorsabb volt, és korábban is kezdődött. A rendelkezésre álló kevés adatból az vehető ki, hogy a bérek ugyanígy emelkedtek.

NYITOTTSÁG AZ INNOVÁCIÓRA – Egy népes tábor szerint a mostanában kulmináló növekedésen túli további termelékenységjavulásnak már csekély értéke van a rettenetes költségekhez képest. Én azonban úgy látom, s empirikus kutatásaim is azt mutatják, hogy e divatos hipotézis nem tartható. Mindenekelőtt az európaiak szemében a kapitalizmus nem más, mint a szabad piac, a laissez-faire. Csakhogy a kapitalizmus valójában az innovációra való nyitottságot jelenti. Önmagában nem fenyegeti senki jóléti juttatásait.

A hipotézis még a legnyilvánvalóbb hasznot is tagadja. Nagyon is fontos, hogy a termelékenységnövekedés szinte mindig maga után vonja a fizetések emelkedését a gazdaság egészében, ami pedig társadalmi érték, óriási haszonnal. A termelékenység javulása lehetővé teszi, hogy az emberek az egyhangú és fárasztó munka helyett izgalmas és kreatív tevékenységeket folytassanak. A marxi kor „sötét, ördögi taposómalmai” nem a nagyobb állami szabályozás, hanem a nagyobb termelékenység nyomán tűntek el.

A másik gond a hipotézissel az, hogy az állítólagos költségek nem létezők vagy eltúlzottak. Téves elképzelés, hogy a jól működő kapitalizmus gyenge munkaerőpiachoz, magasabb munkanélküliséghez vezet. Éppen ellenkezőleg, az általa ösztönzött innováció munkahelyeket teremt mind az új ötleteken nyugvó termékek vagy szolgáltatások előállításában, mind a marketingben, mind a menedzsmentben.

Tény, a kapitalizmus zavart és bizonytalanságot idéz elő. De a másik oldalon egyedülálló módon ösztönzi a vállalkozókat újdonságok kitalálására és piaci kifejlesztésére, és ugyancsak egyedülálló izgalmat nyújt a fogyasztóknak az új felfedezésében. Legnagyobb teljesítménye talán az volt, hogy a munkahely rutinját és ebből következő unalmát átalakította változássá, szellemi stimulussá, problémamegoldássá. Igaz, a kapitalizmus szüleménye volt a futószalag is. Ámde a kommunista Szovjetunió és Európa szocialista fele szintén nem boldogult futószalag nélkül.

A XIX. század végén Európa Londontól Bécsig az üzleti élet átalakulását ünnepelte. Világos volt persze, hogy a pezsgésért némi árat is kell fizetni kényelmetlenségek és szorongások formájában. Ám a többség nem akart visszatérni a múlt nyugalmához. Aztán mégis visszatért – noha nem önszántából –, amikor a gazdasági intézmények etatista és korporatista változásai gátat szabtak az innovációnak és az ambíciónak. Az európai munkahely ismét szürke lett.

BÜROKRÁCIA VERSUS KREATIVITÁS Okos és jó szándékú emberek ma arról beszélnek, hogy a vállalkozói szellem feltámasztható, de be kell ágyazódnia egy új, a szociális befektetésekre orientált gazdaságba, mert így segíthet például a globális felmelegedés elleni küzdelemben, az energiatakarékosságban. Az ilyen elgondolással az a baj, hogy bürokratizálná a gazdaságot, állami intézményekre bízná a kiadások jelentős részét, és állami megrendelések teljesítésére korlátozná sok cég szerepét. Ez persze önmagában nem volna szükségképpen rossz, de azzá válna, ha megfojtaná az egyének képességét, hogy újításokat hozzanak létre egy nyitott piac számára. A harmincas években volt egy nem irányított kísérlet, amelyen ellenőrizni lehet ezt: a viszonylag kevéssé bürokratizált amerikai gazdaság innovációban messze lehagyta az újrabürokratizált nyugat-európaiakat.

Így bár 2008 kétségkívül a kihívás éve volt a világgazdaság számára, biztos vagyok benne, hogy az innovációt értékelő országok jól teszik, ha fenntartják a kapitalizmust.

 

5. Nouriel Roubini: kockázatos önáltatás – A bankok és a pénzpiacok idei kilátásairól (New York University
– Stern School of Business közgazdaságtan-professzora, RGE Monitor elnöke)

Nyolc évtizede, a múlt század harmincas évei óta nem éltek át a világ pénzpiacai a tavalyihoz fogható válságot. Több nagy pénzintézet csődbe ment, mások a felvásárlás sorsára jutottak, vagy csak állami tőkeinfúzióval maradtak életben. A tőzsdék több mint 50 százalékot estek, hatalmasra nőttek a kamatkülönbözetek, súlyos likviditás- és hitelhiány lépett föl, és sok feltörekvő ország a Nemzetközi Valutalaphoz (IMF) volt kénytelen fordulni segítségért.

Mi vár ránk 2009-ben? Vajon már mögöttünk van a neheze, vagy még előttünk? A kérdés megválaszolásához tisztában kell lenni azzal, hogy a gazdasági kibocsátás csökkenésének és a pénzügyi feltételek romlásának ördögi körébe kerültünk.

Az Egyesült Államok bizonyosan az utóbbi évtizedek legsúlyosabb recesszióját fogja átélni, amely eltarthat vagy két évig, tehát jócskán 2009-en túl is. Szintén visszaesés lesz Nagy-Britanniában, a kontinentális Európában, Kanadában, Japánban és a többi fejlett gazdaságban. A feltörekvő országokat a „kemény landolás” veszélye fenyegeti, ahogyan a kereskedelmi, pénzügyi és árfolyamcsatornákon keresztül elérnek hozzájuk a reálgazdasági és a pénzügyi megrázkódtatások.

DEFLÁCIÓS VESZÉLY A fejlett gazdaságokban a recesszió pár hónapja még az 1970-es évekéhez hasonló stagfláció rémét idézte föl. Most inkább csökkenő inflációval kell számolni, mert immár az látszik, hogy a kereslet elmarad a kínálattól, így a cégek nemigen drágíthatnak, a növekvő munkanélküliség pedig fékezi a bérek emelkedését. E tényezőknek, kiegészülve a nyersanyagárak meredek esésével, az lesz a következményük, hogy a fejlett gazdaságokban a pénzromlás üteme lelassul 1 százalék közelébe. Ha van mitől tartani, az nem a stagfláció, hanem a defláció. Utóbbi azért veszélyes, mert likviditási csapdát okoz. A nominálkamatok nem mehetnek zéró alá, így a monetáris politikának elvész a hatékonysága, tehetetlenné válik.

A mai globális válságot az amerikai lakáspiac összeomlása váltotta ki – de nem az okozta. Az Egyesült Államok mértéktelenül eladósodott lakóingatlan- és áruvásárlási jelzáloghitelekkel, bankkártya-, autóvásárlási és diákhitelekkel. Ugyanígy mértéktelen volt az ilyesfajta adósságok származékos termékekké való átalakításában, a helyi önkormányzatok hitelfelvételében, a hitelből finanszírozott cégfelvásárlásokban, a vállalati kötvénykibocsátásokban és a szabályozatlan hitelbiztosítási ügyletekben.

Mindezek a kóros elváltozások ráadásul nem is korlátozódtak csupán az Egyesült Államokra. Sok más országban lufivá nőtt a lakáspiac – a kockázatokat nem tükröző olcsó hitelnyújtás miatt –, továbbá a nyersanyagpiac, miként a kockázatitőke-társaságok és a fedezeti alapok tevékenysége is. Amit ma látunk, az az árnyékbanki rendszer bukása: azon nem banki pénzintézetek komplexumáé, amelyek bankokra emlékeztetően vettek föl rövid lejáratú hiteleket likvid módon, aztán hosszú lejáratra invesztáltak illikvid módon.

A következmény a történelem eddigi legnagyobb vagyon- és hitellufijának kidurranása, amelynek vesztesége várhatóan meg fogja közelíteni a 2 ezer milliárd dollárt. Így ha a kormányok nem igyekeznek a bankok újratőkésítésével, a hitelválság még súlyosabb lesz, mert a veszteségek gyorsabban nőnek az újratőkésítési igényeknél.

A NEHEZE MÉG HÁTRAVAN A részvényekre és más kockázatos instrumentumokra vonatkozóan valamifajta általános egyetértés kezd kialakulni, hogy a tavalyi drámai értékvesztéssel eljött a mélypont, ahonnan már nincs többé lejtmenet, csak gyors felívelés. Pedig a neheze még előttünk van. Az elkövetkező hónapokban mind a makrogazdasági hírek, mind a vállalati eredményjelentések sokkal rosszabb képet fognak mutatni a vártnál, ami fokozott nyomás alá helyezi a kockázatos befektetéseket, mert az elemzők még mindig azzal áltatják magukat, hogy a gazdasági zsugorodás enyhe és rövid lesz.

Bár a G7 és más országok mentőakciói csökkentették a totális pénzügyi rendszercsőd veszélyét, maradtak sebezhető pontok, kezdve attól, hogy a fedezeti alapok a nyomott piacokon kényszerülnek vagyoneladásokra, egészen odáig, hogy néhány feltörekvő ország biztosan nem ússza meg a mindenre kiterjedő válságot. Csakis a fejlett és a kevésbé fejlett országok összehangolt, agresszív és hatékony cselekvése garantálhatja, hogy a globális gazdaság az elhúzódó stagnálás helyett legalább 2010-ben magához térjen.

 

6.Olivier Blanchard: merre van a kiút a válságból? – A krízis elleni lépésekről

(IMF vezető közgazdásza)

Eseményeknek és híreknek mindabban a zűrzavarában, amely a jelenlegi globális válságot jellemzi, nehéz olykor tisztán látni és nyomon követni, mi is történik pontosan. Ám egyet hátra lépve (amit persze könnyebb megtenni piaci szünnapokon) a kép kitisztul, és menten jobban látszik az is, mit kellene tenni.

Hadd vázoljam mindenekelőtt három pontban, hogy áll most a helyzet. Először is, a fejlett országok valószínűleg túl vannak már a pénzügyi válság nehezén. Lehetnek persze még csontvázak a szekrényben – ismeretlen hitelbiztosítási pozíciók vagy rejtett veszteségek a mérlegekben –, de a piaci befagyás és a szemérmetlen kockázati felár legrosszabb napjai már minden bizonnyal elmúltak. Másodszor, a krízis sajnos átterjedt a feltörekvő országokra. A nemzetközi portfólió-reallokáció és a pénzek biztonságosabb eszközökbe való átirányítása nemcsak pénzügyi, hanem árfolyamválságot is okoz. Miután ezzel párhuzamosan a fejlett országokban csökken a gazdasági kibocsátás, a feltörekvők egyszerre szenvedik meg a hitelköltségek emelkedését és a külpiaci kereslet csökkenését. Harmadszor, a fejlett világban az emberek részint a vagyonvesztés, részint az 1930-as évek totális krachjának megismétlődésétől való félelem miatt drasztikusan visszafogják kiadásaikat, elhalasztva vásárlásaikat, amíg a bizonytalanság el nem múlik. Ennek hatására meredeken csökken a kibocsátás és a foglalkoztatás, ami csak fokozza a félelmeket, így viszont tovább gyengülnek a kiadások.

Ha a fenti helyzetértékelés korrekt, akkor egyenesen következnek belőle a szükséges teendők.

1. Finomítani és konszolidálni kell a pénzügyi rendszer rendbetétele érdekében eddig hozott intézkedéseket. Az októberi mélyponton jó volt látni, hogy a kormányok rémületükben legalább nyomban akcióba lendültek a pénzügyi fronton – amihez a jegybankok bőséges likviditást biztosítottak. Majd a kormányok hamar felismerték, hogy a fő kérdés a fizetőképesség. Programokat alkottak vagyonvásárlásra (hogy megtisztítsák a pénzintézetek mérlegeit), újratőkésítésre (hogy a bankok képesek legyenek működni

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük