Bevezetés
A paradigma fogalmát Thomas Kuhn elméletéből kölcsönzöm. A paradigmák eszerint olyan magyarázóelvek, amelyek képesek összefüggő és meggyőző értelmezést nyújtani a valóság szűkebb vagy tágabb vonatkozásaiban. Amennyiben elfogadjuk Thomas Kuhn elméletét a paradigmák váltásáról, úgy a társadalmi élet, a művelődés folyamatainak változása, alakulása is igényelheti, hogy időnként újabb paradigmák jelenjenek meg, amelyek képesek új összefüggésben láttatni a világot, új, a korábbiaknál meggyőzőbb értelmezést kínálva annak értelmezéséhez.
Előadásomban azt kívánom röviden áttekinteni, mi szükséges egy ilyen új társadalmi paradigma érvényesítéséhez, milyen tartós feltételek, másképpen fogalmazva milyen intézmények szükségesek ahhoz, hogy egy elmélet képes legyen átfogó magyarázóelvként alakot ölteni.
A participáció mint paradigma
Az elmúlt két évtizedben egy új kommunikációs modell van kibontakozóban. A kommunikáció participációs felfogása szerint a kommunikáció a probléma felismeréséhez és a problémamegoldáshoz szükséges releváns felkészültség (tudás, hiedelmek, szokások stb.) elérhetőségét jelenti egy problémamegoldó ágens számára.[1] A kommunikáció itt nem pusztán tranzakció, vagy interakció, tehát nem aktus, hanem állapot, ahol maga a felkészültség jelenti az állapotot, amely persze nem statikus, hanem változhat is.[2] Ebben az összefüggésben az intézmény az értelemadás, más szóval a szignifikáció alapja, hiszen a jelviszony (szignifikátum és szignifikáns, valamint a kettejük közötti kapcsolat felismerése) csak valamilyen rendelkezésre álló, érvényes tudás alapján valósulhat meg.[3] Az intézmény itt egyfajta kölcsönös feltételrendszert alkot. Azzal, hogy hozzáférhetővé tesz és legitimál bizonyos értelmezésmódokat (szignifikációkat), egyúttal meghatározza az ágens felkészültségét, de ezek az értelmezésmódok is csak akkor állnak fenn, ha van olyan ágens, aki igazodik hozzá, más szóval elfogadja érvényesnek azt. Továbbgondolva mindezt, az egyes felkészültségek megléte vagy hiánya magának a világnak az adott módon való meglétét vagy hiányát jelenti. „Voltaképpen, amiféle típusú lehetősége (nyitottsága, „szabadsága”) nincs egy adott ágensnek, és nincsenek meg az ennek megfelelő felkészültségei, a világ azon fakultása, amellyel kapcsolatos nyitottsága hiányzik (illetőleg ahogyan hiányzik), számára nem létezik (illetőleg úgy nem létezik): nem tud létezni.”[4]
Ebben a paradigmában az egyik központi fogalom a kommunikáció, illetve a szignifikáció szempontjából a probléma-felismerés és/vagy megoldás színtere. A színtér tehát nem magában áll, hanem mindig ágenshez kötött. Az ágens pedig mindig színtérhez kapcsolódik. Színtér tehát az a hely, ahol az ágens ágensként megnyilvánul. Az ágens lehetséges szerepei: spektátor, a megfigyelői részvétel, prezentáló, aki a prezentációt a szignifikáns vonatkozásában végrehajtja. Így válik a szignifikáció elérhetővé egy ágens (spektátor) vagy egy közösség számára. Az elérhetőség másik feltétele, hogy a szignifikációnak magának legitimáltnak kell lennie.
A különböző felkészültségtípusok különböző színtértípusokat eredményeznek. A színtéren tehát az ágens/ek felkészültségeivel van jelen. A színtér nem statikus, hanem a jelenlévő ágensek felkészültségei által kifeszülő tér. A színteret alakítja a felkészültségek változása és az ágensek erőfeszítése a változtatásra (a dinamikus jelleg).
A színtér típusai olyan kategóriák mentén értelmezhetők mint alkalmi – tartós, vagy az ágensek száma, az integráltság mértéke (formális – informális stb.) alapján Az ágensek egyszerre több színtéren vannak jelen például a családi kommunikációban is már megjelennek olyan színterek mint a csak családon belül használt nyelvi terminológia, a családi ízlésvilág, a család kommunikatív emlékezete, pénzügyek, mint a költségvetés színtere. De olyan intézményes színterek, mint a politizálás mint politikai színtér, telekommunikáció (levél, TV, telefon) révén a közvetlen színtér kiterjed. [5]
Az intézmény intencionális értelmezéséhez
John Searle szerint[6] az intencionalitásnak az egyéni mellett van még egy önálló minőséget képviselő, tovább már nem bontható osztálya, az ún. kollektív vagy mi-intencionalitás. Szerinte ez utóbbi nem az egyéni intencionalitások (hiszem, remélem, szándékozom) összege. Searle véleménye, hogy minden egyénnek a fejében megvan az E/1. sz-ű mellett a hisszük, reméljük, szándékozzuk T/1.személyű mi-intencionalitás is, mint a másik szándékára vonatkozó hiedelem. Ha vannak olyan emberek, akikkel együttműködöm, vagy mások osztoznak gondolataimban, érzéseimben, akkor van kollektív intencionalitásom (egy kép a közös szándékunkról). A kollektív intencionalitásban ragadható meg a csoport cselekedeteinek magyarázata (pl. zenekar, futballcsapat, két ember tánca). Ez minden társadalmi tevékenység sarokköve.
Searle szerint a társadalmi és intézményi valóságnak három építőkockája van: a kollektív intencionalitás, a feladat (funkció) kijelölése és az erre vonatkozó létesítő szabályok megléte. Az intézmény ennek nyomán nem más, mint e három fogalom közti összefüggés felismerése. A feladat kijelölése, hogy az emberek (és egyes fejlettebb állatok) képesek eszközként használni bizonyos tárgyakat. Olyan feladatokat jelölnek ki bizonyos objektumoknak, amelyek nem eredendően tartoznak az adott objektumhoz. Minden funkció/feladat a megfigyelőtől függő. A szabályokkal kapcsolatban Searle szerint egyes szabályok csak tevékenységet szabályozók pl. KRESZ, míg mások létrehozzák magát a tevékenységet pl. sakk, nyelv. Ez utóbbiak a létesítő, konstitutív szabályok, melyeknek ugyanaz a logikai felépítése: „X Y-nak számít C összefüggésében”[7]
Az intézményi valóság fogalmi struktúrájának vizsgálatakor Searle bevezeti a státusfunkció kifejezést. Szerinte akkor épül föl az intézményi valóság, amikor a kollektívan cselekvő egyének a feladatot a fizikai sajátosságaitól elvonatkoztatják, és státust tulajdonítanak neki. Erre a fal illetve a pénz példáját hozza. A folyamat fordítva is igaz, amikor a kollektív elfogadás megszűnik, a társadalmi intézmények összeomolhatnak (például a Szovjetunió megszűnése, 1989).
Az intézmény habitualizációs értelmezéséhez
Peter Berger és Thomas Luckmann az intézményesülést a habilitualizációs folyamatokból vezeti le.[8] Az emberi cselekvések fontos eleme a habitualizáció, a megszokottá vált, ismétlődő, modellszerű cselekvés. Ennek segítségével erőt takarítunk meg azokra az alkalmakra, amikor ötletre, újításra van szükség. Az ember tevékenységének tulajdonított jelentések feleslegessé teszik, hogy minden szituációt újra meg kelljen határozni. Az egyén a modelleket az intézmények világa szerint habitualizálja. Minden intézményesülést habitualizáció előz meg. „Minden olyan alkalommal intézmény születik, amikor a cselekvők habitualizált cselekvéseket kölcsönösen tipizálnak. A cselekvések kölcsönös tipizációja közös történelem során alakul ki. Az intézményeknek mindig történetük van, amelyeknek ők a teremtményei.”[9]
Az egyén számára az intézményes világnak a történeti voltából következik annak eleve adott jellege, amelybe beleszületünk. Emiatt „az intézményes világot objektív valóságként éljük át”[10] A társadalmi-intézményi valóság azonban mégiscsak emberi alkotás, ember és társadalmi világa állandó kölcsönhatásban áll egymással. B-L szerint ezért a társadalmi dialektika három alapvető eleme:
- a társadalom emberi termék
- a társdalom objektív valóság
- az ember társadalmi termék (91)
A szerzők szerint ez a dialektika akkor válik láthatóvá, amikor a társadalmi világot új nemzedék veszi át. Innentől kezdve az intézmények (és így közvetve a keretül szolgáló kultúra) fennmaradásához legitimációra van szükség, vagyis magyarázatokra és igazolásokra. Itt fontos szerep jut a generációk közötti átmenetnek, ugyanis egy adott intézmény a következő nemzedék számára mint tradíció, mint eleve adott jelenik meg. A keletkezéséhez közvetlenül rendelt értelem számukra már nem hozzáférhető, éppen ezért igazolásra van szükség.[11] A szerzők szerint itt a tudás két alapvető típusáról beszélhetünk. Az egyik a világra vonatkozó tartalmakat foglalja magába, míg a másik az intézményesült viselkedés normáit.[12] Ez utóbbi legitimálja az intézményi objektivációkat. A fennálló rendet kognitív módon belátható érvényességgel ruházza fel, amely konzisztensnek és normatívnak mutatkozik az ágensek számára.
A tudásformák továbbadásában a szerzők szerint kulcsszerep jut a nyelvnek, amely „a közös tapasztalatot tárgyiasítja, és a nyelvi közösséghez tartozó minden ember számára hozzáférhetővé teszi. (…) A nyelv továbbá új tapasztalatok tárgyiasítására is kínál eszközöket, lehetővé teszi azok bekapcsolását a tudáskészletbe.”[13] Ezért a nyelv a legfontosabb médium, amely segítségével a tárgyiasult tudás továbbadható a közösség hagyományában.
A habitualizált (szokásszerű) cselekvések a társadalom felől nézve intézmények létrejöttéhez vezet. Az egyén felől nézve ugyanez a folyamat a szerepek elsajátításának és eljátszásának aktusában írható le. A szerepek a társadalmi rendet reprezentálják egyfelől, másfelől pedig az intézmények megfoghatóan csak az eljátszott szerepek reprezentációján keresztül nyilvánulnak meg.[14]
Participáció és technológia
Maurizio Morgantini szerint az emberiség története során a technológiai generációk harmadik korszakát éljük napjainkban. Az első generációs technológia az ember végtagjait, testi eszköztárát bővítette ki a marokkőtől a gyorsvágóig, a rézbaltától a lézerkardig. A második generációs technológia az emberi érzékszervek számára nyújtott többletlehetőségeket, a fényképezőgéptől a filmen át a rádióig és televízióig. Ide tartozik minden olyan eszköz, amely képes rögzíteni, reprodukálni és továbbítani képeket és hangokat. A harmadik generációs technológia az elmúlt fél évszázad terméke. Sajátossága abban áll, hogy nem a test vagy az érzékek, hanem az emberi értelem számára nyújt korábban ismeretlen támaszt. Ez a mesterséges intelligencia, amelynek világa igen ambivalens értelmezéseket hív elő.[15] Míg egyesek számára az emberi lét beteljesülése, a boldogulás legfőbb eszköze az információs technológia, addig mások a környezetet és az emberi kapcsolatokat egyaránt terhelő és elszegényítő, vagy egyenesen pusztulásra kárhoztató világként tekintenek rá.
Mivel az információs technológiák világa elég rövid ideje van jelen az ember életében, másrészt belső fejlődése rendkívüli üteműnek mutatkozik, nehéz lenne jóslatokba bocsátkozni az emberi jövőt illető szerepét, lehetőségét illetően. Az mindenesetre látszik, hogy elég ambivalens, homályos és előképek nélküli jelenséggel állunk szemben.
Ha azonban a három technológiai generáció közös vonását vesszük, azt találjuk, hogy létrejöttük előfeltétele az emberi participáció volt, részvétel a közös problémamegoldásban, aminek csak a végeredménye az adott technológia. Továbbá jól látható az is, hogy minden technológia csak annyit tartalmaz, amennyit az ember belehelyez, semmi többet, beleértve természetesen ebbe az alkalmazásra került innovációt is. Theodore Roszak is hangsúlyozta az informatika kultuszáról írott kritikai áttekintésében, hogy az attól való félelem, hogy az általunk alkotott eszköz, jelesül a számítógép az ember fölé kerekedik, egyszerre sajátos keveréke az utópiának és az atavisztikus félelmeknek.
Összefoglalás
Magam is úgy gondolom, hogy az újkori emberre kifejezetten jellemző az a sajátos vonás, hogy minden új felfedezés, technológiai vívmány születését hajlamos volt a jövő megoldásaként ünnepelni, miközben mindig akadt egy csoport, aki nem győzött figyelmeztetni annak veszélyeire. Az ellenérvek származhattak a modernség századaiban az adott tudomány ellenlábasaitól éppúgy, mint morális, érzelmi, vagy hasznossági összefüggésből, azonban jól megfigyelhető, hogy a tiltakozó hangok elhalkulása, más szóval egy újítás elfogadása és természetessé válása mindig összefügg azzal is, hogy az mennyire biztosítja a közösségi részvételt egy probléma tartós megoldásában. Ha megpróbálunk józanul és tárgyilagosan széttekinteni, két különböző területről vett példa jól szemlélteti, hogy az adott területen egy sikeres innováció egyúttal egy probléma kollektív megoldása is egyben. Eszerint a burgonya felfedezése az európaiak számára nagyobb részt valóban megoldotta az éhezés gondját, mint ahogy később a rádióhullámok hasznosítása tényleg lehetővé tette a gyors és világméretű kommunikációt a jelen idejében.
A végtelenségig sorolhatnám a hasznos találmányokat, mint ahogy köteteket tenne ki az ember újabb és újabb technológiái által okozott pusztítás is. Ezzel azonban úgy tűnik, belesodródnánk egy olyan terméketlen vita végeérhetetlen láncolatába, amelyből éppen a participáció, a problémamegoldásban való közös részvétel szándéka hiányzik.
Úgy vélem, a modern technológiákat csak helytelen alkalmazásukkal együtt érdemes kárhoztatni, a műszaki és természettudományok új találmányai csak akkor veszélyesek, ha hiányzik megalkotóikból a jelen- és jövőbeli embertársaik iránti felelősségérzet, és még sorolhatnám.
Visszakapcsolódva gondolatmenetem kezdetéhez, úgy tűnik, semmilyen technológia, tárgyi és szellemi innováció nem értelmezhető úgy, hogy nem vesszük figyelembe azt a kommunikációs színteret, azt a társadalmi intézményrendszert, az intencionalitásnak a kollektív jellegét, ahol az adott innováció végbemegy, az adott technológia megvalósul .
Az eddigiek alapján összefoglalható, hogy a habitualizáció által megszilárdult társadalmi intézmények az emberi intencionális tudattevékenységének eredményei, mely aktivitás a különböző színtereken a részvétel igényével a problémamegoldó kommunikatív attitűd paradigmájának alakját ölti.
Ennek nyomán világossá válik, hogy a fentebb vázolt összefüggésrendszer megértésének és egyben működésének a kulcsa az emberi tudatosság dimenziójában található meg. Másképpen fogalmazva, a tudatosság foka és minősége meghatározza a probléma észlelését, azt, hogy mit tekint egy interszubjektív ágencia-összefüggés problémának, valamint azt is, hogy erre a problémára milyen megoldást képes alkotni, és ezt a megoldást mennyire tudja tartóssá tenni. A tudat által vizionált valóság tehát intézményesülhet, de ennek feltétele a minél átfogóbb társadalmi részvétel a közösnek tekintett feladatok, problémák megoldásban.
[1] Horányi Özséb 246.
[2] Horányi 263.
[3] Horányi 249.
[4] Horányi 254.
[5] Horányi Özséb (szerk.): A kommunikáció mint participáció (AKTI-Typotex, Bp. 2007.) 42-49.
[6] Searle, John: Elme, nyelv és társadalom
[7] Searle, John: Elme, nyelv és társadalom (Vince kiadó, Bp. 2000.) 125.
[8] Berger, Peter L.- Luckmann, Thomas: The Social Construction of Reality. A Treatise in the Sociology of Knowledge. (New York, Doubleday, 1966.)
[9] Berger, Peter L.- Luckmann, Thomas 82.
[10]Berger, Peter L.- Luckmann, Thomas: i.m. 89.
[11] Berger, Peter L.- Luckmann, Thomas: i.m. 92, 133.
[12] Berger, Peter L.- Luckmann, Thomas: i.m. 96-97.
[13] Berger, Peter L.- Luckmann, Thomas: i.m. 100.
[14] Berger, Peter L.- Luckmann, Thomas: i.m. 107-108.
[15] Morgantini, Maurizio: Man Confronted by te Third Technological generation 43.