Vajon az egyesített mező lenne a tudat forrása?
John S. Hagelin,
Ph.D. elméleti fizikus
A védikus tudomány tapasztalati technológiáinak köszönhetően, melyek lehetőséget nyújtottak a tudatosság legegyszerűbb és legalapvetőbb állapotának közvetlen tanulmányozására, az elmúlt években komoly előrelépés született a tudat alapvető elméletének megfogalmazásában. Mint később látni foglyuk a tudat ezen alapvető állapotai szoros strukturális vagy szerveződésbeli azonosságot mutatnak a természeti törvény alapvető szinteken megfigyelhető szerkezetével. Valójában a tudatos tapasztalatok alapjánál található egyesített tudatmező felfedezése tette lehetővé azt az előterjesztést, miszerint a tudat egyesített mezeje és az elméleti fizikában felfedezett egyesített mező azonosak, lehetséges keretet biztosítva így a létezés objektív vagy tárgyi és szubjektív vagy tudati oldalának együttes tárgyalására.
Rövid történeti áttekintés után részletesebben is ki fogunk térni a tudat egyesített mezejére vonatkozó kutatásokra. Ezen kutatások fényében szemügyre vesszük majd Maharishi Mahesh Yogi azon előterjesztését, miszerint az elméleti fizika területén felfedezett egyesített mező, valamint a tiszta tudat egyesített mezeje valójában azonosak. Ezt követőn ki térünk majd azokra a legújabb kísérletekre, melyek Maharishi előterjesztésére alapulva a tudat mezőjellegére utalnak. Megmutatjuk, hogy a tiszta tudat és az egyesített mező között feltételezett azonosság semmilyen ellentmondást nem tartalmaz a ma ismert fizikai elvekkel szemben, viszont a tudat ilyen irányú megközelítése szükségessé teszi egy átfogóbb fizikai keret megalkotását, mely ugyanakkor a fizikai világ, illetve az emberi tapasztalatok egységesebb megértését is lehetővé teszi. Mint kiderült a magasabb tudatállapotok fenomenológiai sajátságai, illetve a tudat mezőjellegére vonatkozó kísérleti tények egyértelműen a fizika átfogóbb kereteinek megalkotását igénylik, melynek hiányában ezek a jelenségek a ma uralkodó paradigmák keretében abnormális jelenségeknek számítanának.
Rövid történeti áttekintés
A fizika világában az egyesített kvantumterek tárgyalásakor semmilyen utalást nem találunk a tudat vagy a létezés szubjektív oldalának jelenségeire. Az igazat megvallva a modern tudomány tapasztalati megközelítését úgy állították össze, hogy ha lehet minden szubjektív elemet távol tartanak a tudományos kutatás folyamatától. A „tudat” mint olyan, valójában azért került kiközösítésre a tudomány berkeiből, mert jelentését tekintve túlságosan homályos és meghatározhatatlan, s így szinte lehetetlennek tűnt tudományos értelmezése. Mivel saját természetének köszönhetően a tudat sohasem lehet érzékszervi tapasztalat tárgya, ezért látszólag úgy tűnt, hogy közvetlen vizsgálata az objektív kutatás határain kívülre esik.
Sajnos a történelem során ugyanez a megközelítés vált uralkodóvá a pszichológia berkeiben is, s így az emberi kapcsolatok vizsgálatában a viselkedés tanulmányozása vált mérvadóvá. Az Amerikai Pszichológiai Társaság negyven részlegén belül egyetlen egyet sem találunk, mely a tudat jelenségével közvetlenül foglalkozna. Ezen részlegek nagytöbbsége a tudatos tapasztalatok egyedi és elhatárolt sajátosságaira szakosodtak (Knibbeler, 1985). Az itt alkalmazott tapasztalati keretek egyikében sem sikerült még azonban a tudat ahhoz hasonló egységes elméletét megfogalmazni, mint amilyet az egyesített kvantumtér felfedezésével az elméleti fizikán belül megalkottak. Elmondható tehát, hogy a modern pszichológiának óriási szükség lenne az elme és a tudat egységes és átfogó elméletének megalkotására, mely magyarázatot adhatna az elmén belüli folyamatok teljes terjedelmére és belső szerkezetére (Vroon, 1975).
Maharishi Mahes Yogi munkásságnak köszönhetően azonban a történelemben talán első alkalommal nyílt lehetőség a tudat mibenlétének és az objektív vizsgálódási módszerhez való viszonyának egységes elméleti megfogalmazására. Talán ennél is fontosabb azonban, hogy Maharishi révén kezünkbe került egy olyan módszeres eljárás, melynek jóvoltából a tudatosság legegyszerűbb állapotát közvetlenül, elszigetelve tanulmányozhatjuk.
Maharishi munkája, melyről később részletesebben is szót ejtünk majd, a tudat ősi tudományának, a védikus tudomány általa történt felélesztésére alapul. A védikus tudomány egyedülálló ontológiai vagy lételméleti szerepet tulajdonít a tudatnak. A védikus hagyomány szerint a tudat nem az anyag tulajdonságainak, és ezen belül is az idegrendszer működésének köszönheti létét, ellenkezőleg, a tudatosságot a természet legalapvetőbb tulajdonságának tekinti. Az élet lényegi magvát képezi – hatalmas egységes mező, mely kifejezi és áthatja az egész megnyilvánult jelenségvilágot (Maharishi Mahesh Yogi, 1966; Bhagavad-Gíta, 1975; Sankaracharya, 1977; fő upanishadok). Ezen egységes mező tudatos természetét tiszta tudatnak nevezik – egy olyan elvont, határtalan tudatmezőnek, melyet az objektív vagy egyéni tapasztalatok fényében nem lehet semmilyen módon jellemezni. Ezen szemlélet fényében az emberi idegrendszer feladata nem más, mint olyan összetettséget biztosítani az anyag szintjén, mely visszatükrözi, minőséggel és egyéniséggel ruházza fel a tudatot, lehetőséget nyújtva ezzel az egyéni tapasztaltok megjelenésére (Maharishi Mahesh Yogi, 1977; Dillbeck et al., 1986).
A védikus hagyomány ugyanakkor arról is említést tesz, hogy az egyén a tiszta tudat – a tudat legalapvetőbb természetének – megtapasztalására is képes. Ennek bekövetkezéséhez azonban az egyéni tudatosságnak lehetőséget kell biztosítani önnön „tiszta”, „önviszonyuló” állapotának megtapasztalására, mely állapotban a tudat csak önmagáról tudatos, s mentes minden nemű objektív tapasztalat, gondolat vagy érzés észlelésétől. Ebben az állapotban tehát a megfigyelő a megfigyelés folyamata és a megfigyelés tárgya egységes állapotba kerül, hiszen mind a megfigyelő, mind az érzékelés tárgya nem más, mint maga a tudat (Maharishi Mahesh Yogi, 1985, pp. 64-65). Ezen tapasztalat megjelenéséhez az elme és a test működésének következetes megtisztítása és lefinomítása szükségeltetik, mely finomításhoz a védikus irodalomban különféle eljárásokat sorolnak fel (Maharishi Mahesh Yogi, 1966, 1969; Patandzsali, 1978).
A védikus szemlélet, ahol a tudat lételméletileg alapvető szerepet játszik a természet működésében, jelentősen eltér jelen kultúránk nagymértékben mechanisztikus szemléletmódjától. A kultúránkban eluralkodott mechanisztikus szemléletmód közvetlen végterméke annak a háromszáz éves tudományos vizsgálódásnak, mely teljes egészében a durva anyag részletes elemzésének szentelte figyelmét. Az elmúlt évszázadok fizikai kutatásának köszönhetően a természet így kialakult mozdulatlan, mechanisztikus szemlélete, illetve az így kialakult paradigma mélyen beágyazódott gondolkodásmódunkba és oktatási intézményeink szellemi építményébe (Kuhn, 1970). Ez a paradigma vagy látásmód látszólag teljes egészében elveti annak a lehetőségét, hogy alapvető szinte a természet bármiféle élő és dinamikus sajátsággal rendelkezhet, vagyis egy olyan minőséggel, amit általában a tudatossággal hozunk kapcsolatba.
Eme ránk hagyományozott szemléletmód értelmében a tudat nem egyéb, mint az ember és a fejlettebb állatok agyában lezajló biokémiai folyamatok végterméke. E nézőpont értelmében tehát a tudatosság beiktatása a természet (vagy az egyesített mező berkeibe) nem egyéb, mint emberszabásúvá tenni vagy antropomorfizálni elméleteinket. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy ez a fajta nézőpont valójában csak egy a sok közül, s az igazat megvallva nem is rendelkezik közvetlen alapokkal a tudás szerkezetében, vagyis nem kapcsolhatjuk közvetlenül össze a tudományos ismeretekkel. Jelen pillanatban ez a szemléletmód egyfajta metafizikai nézőpontnak tekinthető, amit nem támasztanak alá biztos tények. E beszűkült keretek között például az elmúl fél évszázadban semmilyen előrelépést nem tudtak produkálni a kvantumelmélet következetes értelmezésének kifejlesztése terén (Herbert, 1985). Amint azt majd látni fogjuk a tudatosság eme beszűkült értelmezése összeegyeztethetetlen az egyéni és a kollektív tudat berkeiben jelentkező legújabb kísérleti eredményekkel.
Egyre több jelzés utal arra, hogy a természetről alkotott felfogásunkban talán a tudatosság jelensége alapvető helyet foglal el. A részecskefizika berkeiben például egyre több kutató mutat rá az alapvető szinteken megjelenő olyan szubjektív minőségekre, mint a dinamizmus, az intelligencia és az öntudatosság (Davis, 1984, pp. 104-112; Llewellyn Smith, 1981; Pagels, 1982). A dinamizmus például abból a tényből származtatható, miszerint a hely és az impulzus vagy lendület kvantummechanikai operátorai nem kommutálnak, azaz nem érvényes rájuk a kommutativitás szabálya, mely a távolság és a lendület ismert kapcsolatához, a határozatlansági relációhoz vezet. Ez a törvény valójában a természet alapvető szintjein uralkodó dinamizmusra utal. Ennek kiváló példája a nukleáris és a kémiai folyamatokkal előállítható energia óriási mennyiségibeli különbsége, ami tehát szintén az alapvető szintek növekvő dinamizmusát tárja elénk.
A határozatlansági reláció szuper egyesítés mérettartományára való kiterjesztése körülbelül 10112 erg/cm3 energiasűrűséget eredményez [Planck-energia (1,2*1018 GeV/c2)/Planck-térfogat (10-33 cm). Csak hogy érzékelni tudják ezt az óriási energiamennyiséget, a ma ismert Világegyetem megfigyelhető tömegenergia értéke körülbelül 1080 erg. Azt mondhatjuk tehát, hogy a makroszkopikus anyag viselkedésének tanulmányozásából kialakult mozdulatlan Világegyetem képünk csak szegényes közelítést szolgáltathat a természet mikroszkopikus mérettartományában zajló eseményekre vonatkozóan.
Ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy alapvetőbb szinteken a természet „intelligencia” minősége sokkal koncentráltabban jelentkezik. Ennek tényét például a nagy egyesített elméletek esetében figyelhetjük meg, ahol az erős, az elektromágneses és a gyenge kölcsönhatás valójában egy alapvetőbb kvantumtér egyesített összetevőivé válnak, mely mező viselkedését egy egyenlettel megfogalmazhatjuk. S mivel a természeti törvények a természeti jelenségek viselkedését kormányzó intelligenciát és az ebből fakadó rendezettséget fejezik ki, ezért amikor a természeti törvények egyre egységesebbekké és sűrítettebbekké válnak, ezzel együtt azt is mondhatjuk, hogy az intelligencia is koncentráltabbá válik. S ha a részecske fizikusok feltételezésének megfelelően a természeti törvények végső eredete az egyesített mező dinamikájában szunnyad, abban az esetben ez a mező a természet működésének teljes intelligenciáját testesíti meg.
Térelméleti szempontból nézve az „öntudatosság” minőségét az egyesített mértékterek önkölcsönhatására jellemző úgynevezett nem-abeli vagy nem kommutatív tulajdonság képviseli. Abel típusú térre kiváló példa az elektromágneses mező, mely a makroszkopikus mérettartomány jelenségeinek egyik legfőbb irányítója. Mivel az elektromágneses mező viselkedését leíró egyenletek a térerősségre nézve lineárisak, ezért ez a mező nem rendelkezik a nem-abeli mezők önkölcsönhatásának tulajdonságával. Ennek köszönhetően két egymás útját keresztező fénysugár kölcsönhatás nélkül halad át egymáson, vagyis azt is mondhatjuk, hogy a két nyaláb nem vesz tudomást egymásról. A nem-abeli terek azonban, mint például a kvantumszíndinamika glüontere, rendelkeznek az önkölcsönhatás sajátosságával, melyet az Abel típusú terekben tehát nem fedezhetünk fel. Vagyis egy nem-abeli tér dinamikusan reagál saját jelenlétére.
Az ehhez hasonló szubjektív, vagy tudati minőségek megjelenésével az objektív vagy tárgyias minőség makroszkopikus szinten jelentkező sajátossága teljesen eltűnik a mikroszkopikus mérettartományokban. A részecske képezet például teljesen értelmét veszti a nem relativisztikus kvantummechanika szintjén, ahol az előbbi részecskét egy elvont, nem helyhez kötött hullámfüggvény váltja fel, mely a részecske létezésének csak
a valószínűségét írja le. A kétszeresen kvantált térelméletekben ugyanezt a hullámfüggvényt (mely gyakorlati szempontból valójában egy mező) felváltja egy még elvontabb, szintén nem helyhez kötött kvantumtér, ahol a mező egy bizonyos állapotát egy úgynevezett funkcionál írja le, mely a mező egy bizonyos alakjának előfordulási valószínűségére utal. A kvantumgravitáció esetében pedig már a téridő megszokott keretei is határozatlanságot mutatnak, és helyébe a téridő belső szerkezetének vagy metrikájának kvantummechanikai szuperpozíciója lép. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a tudati vagy szubjektív minőségek előtérbe kerülésével a létezés helyhez kötött tárgyi vagy objektív valósága fokozatosan elhalványodik.
Ezen megfigyelés egyik lehetséges értelmezése, hogy a mikroszkopikus mérettartományokban az objektív és szubjektív minőségek közötti különbség fokozatosan értelmét veszti. Ennek ténye kiválóan megfigyelhető a kvantummechanikai mérés esetében, ahol is a határozatlansági reláció értelmében a mérés folyamata visszafordíthatatlanul megzavarja a megfigyelés alatt álló kvantummechanikai rendszert, vagyis a megfigyelés tárgyától teljesen független megfigyelő klasszikusnak számító ténye teljes mértékben értelmét veszti a kvantummechanikai valóság szintjén. A mérési folyamat megértésében tett egyik legjelentősebb előrelépés például az a megközelítés, ahol a megfigyelt kvantummechanikai rendszert és a mérő berendezést együttes rendszerként kezelik, melynek viselkedését egy Schrödinger típusú egyenlet írja le (Hepp, 1972; Bell,1975; Zurek, 1982, 1983). Az itt alkalmazott matematikai apparátus szemszögéből nézve tehát a megfigyelő és a megfigyelt közötti különbség mesterkéltnek számít. Vagyis a megfigyelő és a megfigyelt között jelentkező éles különbség, mely a modern empirikus vagy tapasztalatokon alapuló gondolkodás legfőbb sarokköve, lényegét tekintve csak egy képezet, melynek jelentősége vagy felhasználhatósága csak a klasszikus szintre korlátozódik.
A védikus tudomány szerint a megfigyelő és a megfigyelt közötti elkülönülés valójában csak nézőpont kérdése. Egy olyan perspektíva mely csak a durva érzékszervi tapasztalatok szintjén érvényes, melyet viszont az önvaló és a környezet teljesen ellentmondásmentes megértése esetén végleg el kell hagyjunk (Maharishi Mahesh Yogj, 1985; Sankaracharya, 1977; Patandzsali, 1978). Az emberi tudatosság legalapvetőbb állapotaként megtapasztalt egyesített mező a valóság egy olyan szintjének számít, ahol az előbb említett elkülönülés képzete fel sem merülhet. A tudat egyesített mezejének megtapasztalása, ahol a megfigyelő, a megfigyelés folyamata és a megfigyelés tárgya eggyé válik, a megfigyelő és a megfigyelt lényegi azonosságának felismerését szolgáló módszerként működik, ami végül az önvaló és a környezet teljesen egységes megéléshez vezet, mely állapotot hagyományosan „megvilágosodásnak” vagy „egység tudatnak” hívnak (Maharishi Mahesh Yogi, 1966, 1985).
Az egyesített mező modern elméleti fizikai szempontból vett szerkezete tökéletesen összeegyeztethető az előbbi nézőponttal, ahol is az egyesített mező egyszerre rendelkezik szubjektív vagy tudati és objektív vagy tárgyi minőségekkel. Mivel általánosan elterjedt fizikus körökben az a nézet, miszerint a szuperegyesítés mérettartományában az egyesített mező tekinthető az egyedüli dinamikus szabadsági foknak, ezért ha ezen a szinten „szubjektív” és „objektív” megkülönböztetéssel szeretnénk élni, akkor a „szubjektumot” és az „objektumot” egyaránt az egyesített mező önkölcsönható aktivitásán belül kell keresnünk, illetve definiálnunk. Ebből a szempontból tehát az egyesített mező éppen annyira tekinthető tudatos vagy szubjektív mezőnek, mint objektívnak. Vagyis a föntebbi logika fényében a modern elméleti fizika „objektívnak” tekinthető egyesített mezeje és a tudat egyesített mezeje közötti föntebb előterjesztett azonosság logikailag tökéletesen ellentmondásmentesnek mondható.
Valószínűleg a legtöbb részecske fizikus egyet értene azzal a nézettel, hogy az egyesített mező egyszerre tekinthető a létezés szubjektív vagy tudatos és objektív minőségeinek forrásának. Ez pedig annak köszönhető, hogy a legtöbb fizikus szeretné elkerülni annak szükségességét, hogy valami külső, idegen tényezőt – mint például a tudat valamiféle metafizikai magyarázatát – kelljen beiktatnia a fizika törvényeibe, csak azért, hogy ezzel kifejezhessék, valóban az egyesített mező minden jelenség forrása. Ez a fajta nézőpont rendszeres támadást kap, főleg a tudomány berkein kívül ténykedőktől, akik túlságosan „redukcionistának” vagy leegyszerűsítőnek tartják ezt a fajta hozzáállást, mondván képtelenség tudati tapasztalatainkat az elemi részecskék biliárdgolyóhoz hasonló ütközéseire alapozva értelmezni. Az ilyen típusú kifogások azonban a fizikai alapvető szintjeinek viselkedésére vonatkozó félreértéseken alapulnak, hisz ez a szint már nem tekinthető többé a newtoni értelemben véve mechanikusnak, hanem pont ellenkezőleg, roppant dinamikus és érzékeny. Emlékezzünk csak vissza a néhány sorral korábban elmondottakra, miszerint a nem relativisztikus kvantummechanika szintjén a klasszikusnak mondható részecske fogalmunkat egy sokkal elvontabb, nem helyhez kötött hullámfüggvényre kell lecserélnünk, melyet a kétszeresen kvantált térelméletekben pedig még egy ennél is elvontabb és szintén nem lokális természetű kvantumtérrel váltunk fel. Vagyis a finom gondolati rezgések egyesített kvantumtéri aktivitásokkal való értelmezése inkább nevezhető „kiterjesztésnek”, mintsem redukcionizmusnak vagy leegyszerűsítésnek.
A TM alatt megfigyelhető egyéb fiziológiai változások
A rendszeres TM gyakorlás eredményeként megfigyelhető stresszekkel szembeni megnövekedett ellenálló képesség valószínűleg a szerotoninhoz hasonló neuron aktivitást szabályzó hormonok gyakorlat alatt észlelhető megnövekedett koncentrációjával magyarázhatjuk (Bujatti és Reiderer, 1976; Walton). A tudatos tapasztalatok és az éberség szempontjából a szerotonin hormon átfogó hatást fejt ki az idegrendszerre, illetve ezzel párhuzamosan képes áthidalni a TM alatt észlelhető megnövekedett prolaktin szintet (Jevning Wilson és VanderLaan, 1978), valamint a kortizol szint csökkenését a légzésritmus természetes változásával együtt. A vaszopresszin hormon gyakorlat alatt mérhető megnövekedett koncentrációja (O’Halloran, 1985) ugyanakkor a tanulási készség és a memória javulására adhat magyarázatot (Miskiman, 1977; Nataraj és Radhamani). A különbféle hormonális változások, mint például a TSH és a növekedési hormon TM és TM-szidhi alatti longitudinális csökkenése a neuroendokrin rendszer hatékonyabb működésére utal.
A csukott szemmel történő pihenéssel ellentétben a TM alatt megfigyelhető megváltozott EEG aktivitás magába foglalja a homloki régiókban jelentkező megnöveked
ett koherens aktivitást (Dillbeck és Bronson, 1981; Levine, 1976); a homloki és a központi régiókban kimutatható nagy amplitúdójú alfa aktivitás növekedését, különösen az alacsony frekvenciájú alfa hullámokét; valamint a rendezett théta impulzusok és a nagy amplitúdójú théta aktivitás megjelenését (Banquet, 1973; Hebert és Lehmann, 1977, Wallace, 1971).
Ezek a megfigyelések egyértelműen igazolják, hogy a TM alatt jelentkező fiziológiai állapotok teljesen eltérnek az éber, az álom és a mélyalvás fiziológiai állapotaitól, ezért egy negyedik tudatállapot jelenlétére engednek következtetetni. Mivel erre az állapotra a pihenéssel együtt jelentkező megnövekedett éberség jellemző, ezért a szakirodalomban ez az új tudatállapot a „pihenő éberség” nevet kapta. Az új tudatállapotra azért utalunk a „fő” jelzővel, mert elérése és megjelenése ugyanolyan természetes és egyetemes, mint az éber, álom és mélyalvás tudatállapotoké. A tiszta tudat és a másik három tudatállapot közötti egyik legfontosabb különbség, hogy a tiszta tudat rendszeres tapasztalatához kezdő irányelvek (a TM technika személyes elsajátítása) szükségesek. Másik lényeges különbség, hogy míg az éber, álom és mélyalvás tudatállapotok elkerülhetetlenül fontosak az élő szervezet túlélése szempontjából, addig a tiszta tudatra ez nem igaz. Ettől függetlenül a gyakorlaton végzett kutatások egyértelműen igazolták a tiszta tudat TM-en keresztüli rendszeres tapasztalatának fiziológiai és mentális egészségre kifejtett pozitív hatásait. Ennek egyik következménye például az a megfigyelés, miszerint a gyakorlat hatásaként a biológiai öregedéssel együtt jelentkező fiziológiai és mentális leépülés lelassítható, sőt idővel meg is fordítható (Wallace, 1982; Alexander, 1986). Noha az élőszervezet túlélése szempontjából a tiszta tudat tapasztalata tehát nem szükséges, ennek ellenére a hosszú és egészséges élet, valamint a rendszer optimális működése oldaláról úgy tűnik elengedhetetlen.
Ezek és az ehhez hasonló kutatások tehát arra utalnak, hogy a tiszta tudat tapasztalatánál észlehető mentális és idegrendszeri aktivitások teljesen eltérnek a többi ismert tudatállapot jellemzőitől. Maga a „tapasztalat” jelző is teljesen másként értendő a tiszta tudat esetében, mint az ébert tudatnál, hisz az utóbbinál észlelhető három összetevő (tapasztaló, tapasztalás folyamata és tapasztalat tárgya) a tiszta tudat esetében egy egységes tapasztalati állapottá szerveződik össze, ahol maga a tudat válik önmaga megfigyelőjévé, megfigyelése folyamatává és megfigyelése tárgyává (Maharishi Mahesh Yogi, 1985).
A tudat ezen egyesített alapállapotának létezése, valamint a megtapasztalását biztosító következetes tapasztalási módszer léte, a vele párosuló fiziológiai jellemzőkkel együtt a legtöbb kutató szerint új empirikus alapot szolgál egy egységes pszichológiai elmélethez és a tudat átfogó tudományához (Alexander, Davis, 1987; Dillbeck, 1983; Orme-Johnson, Dillbeck; Wallace, 1986).
A tudat ezen egyesített állapota – a tiszta tudat önviszonyuló, önmagát tapasztaló állapota – Maharishi Védikus Tudománya értelmében valójában a természeti törvények egyesített mezejének közvetlen megtapasztalása (Maharishi Mahesh Yogi, 1986)
A tudatmező hatásai
A tiszta tudat és az egyesített mező azonosságának elsődleges képviselője és előterjesztője Maharishi Mahesh Yogi, aki nézőpontját kiváló tudósokkal együttműködve, valamint a TM és a TM-szidhi technikák világméretű oktatásából szerzett tapasztalataira, illetve a védikus tudás feljegyzéseire alapozta. A következőkben azokat az érveket és tényeket fogjuk bemutatni, melyek a fenti felvetést alátámasztani látszanak, illetve választ adunk az ebből eredő tudományos és filozófiai kérdésekre is.
Megközelítésünk ezekben a kérdésekben teljes mértékkel empirikus, és a tiszta tudat tapasztalata által kiváltott fiziológiai, pszichológiai és szociológiai változások kutatási eredményeire támaszkodik, valamint azon egyének személyes tapasztalataira, akik személyes oktatás keretében elsajátították a TM és a TM-szidhi technikákat. Ezek a módszerek roppant specifikus eljárások, melyek megbízható, ellenőrizhető és megismételhető eredményeket produkálnak. Mivel egy tudományos tény minden esetben olyan megfigyelést takar, mely megismételhető és függetlenül igazolható, ezért az itt használatos tudati eljárások a legszigorúbb értelemben véve is tudományosaknak tekinthetők és vehetők.
A tudat mezőelméletét igazoló egyik legfontosabb kísérleti eredmény napjainkban – a fentebbi módszereket gyakorló egyének nagyszámban összegyűjtött személyes tapasztalatai mellett – az úgynevezett szupersugárzás vagy Maharishi-hatás, melyet a TM-szidhi technika csoportos gyakorlása idéz elő. Ez a jelenség egyértelmű igazolást szolgál a tudat mezőjellegére, melyet megannyi próbálkozás ellenére nem sikerült mesterségesen előidézni. Ezek a vizsgálatok olyan standard szociológiai méréseket takarnak, melyek segítéségével a TM-szidhi technika csoportos gyakorlásának környező populációra kifejtett koherens hatása mérhető.
Maharishi már 1960-ban előre jelezte, hogy ha a népesség 1%-a rendszeresen gyakorolja a TM technikát, akkor mérhető pozitív hatások figyelhetők meg az egész társadalom szintjén. Az előrejelzés igazolására megtervezett első tanulmány (Borland és Landrith, 1977), a bűnözés mértéket vizsgálta 22 amerikai városban (népesség>25 ezer fő) 1973-ban. A 22 vizsgált városból annál a 11-nél figyeltek meg csökkenést a bűnözésben, ahol a TM-et gyakorlók száma meghaladta vagy elérte az előre jelzett 1%-ot, míg a kontroll városokban tovább növekedett a bűnesetek száma. Egy még átfogóbb vizsgálatban (Dillbeck, 1981) 11 éves (1967-1977) időtartamban 48 amerikai nagyváros bűnügyi statisztikáját vizsgálták. A megfigyelt városok közül abban a 24-ben volt megfigyelhető lényeges csökkenés a bűnesetekben. ahol a TM gyakorlók száma elérte az 1%-ot.
Ezt követően az Amerikai Egyesült Államok területén még 160 városban és 80 metropoliszban vizsgálták a bűnesetek arányát, mely vizsgálatok során a legfejlettebb vizsgálati módszereket és analitikai eljárásokat használták (Dillbeck, 1981), s mindegyik egyértelműen alátámasztotta Maharishi föntebb megemlített előrejelzését.
A TM-szidhi program – a TM haladó módszerének – 1976-os bevezetésével Maharishi a kollektív tudatra kifejtett rendsugárzás még erőteljesebb eljárását tette elérhetővé, és azzal a jóslattal ált elő, hogy a TM-szidhi csoportos gyakorlása esetén, még kevesebb gyakorló – az előbb említett 1%-nyi létszámbó
l vont négyzetgyökkel egyenértékű gyakorló – is elegendő lesz a társadalomban kimutatható pozitív változások előidézéséhez. A hatás előidézéséhez szükséges kis létszámú TM-szidhi gyakorló kiváló lehetőséget biztosított a közvetlen kísérleti vizsgálatok lebonyolítására. A legtöbb ilyen típusú vizsgálatot helyi, nemzeti és nemzetközi szinten is lebonyolították, melyek mindegyikénél idősoros behatás-analízist használtak az időfüggő ciklikus trendektől független, kísérlet kiváltotta hatások vizsgálatára (Alaexander, Abou Nader; Dillbeck, Larimore és Wallace; Orme-Johnson, Alexander, Cavanaugh). A kapott eredmények a standard szociológiai jelzők széles skáláján – pl. a bűnesetek, a balesetek, az öngyilkosságok és a fertőző megbetegedések számának erőteljes csökkenésével és a gazdasági termelékenység növekedésével – igazolták az erőteljes pozitív hatások megjelenését. Egyes méréseknél az előbb felsorolt tényezőket „életminőségi” index keretében egyesítették, melynek értéke a csoport nagyságának négyzetével változott (Orme-Johnson, Alexander és Gelderloos).
Az egyik legfontosabb kísérlet, mely a TM-szidhit csoportokban gyakorlók szociológiai jellemzőkre kifejtett pozitív hatásait demonstrálta, az 1983 augusztusa és szeptembere között megrendezett találkozó volt Izraelben. Az előzőz kísérletek eredményeire támaszkodva a kísérlet hipotézisét, valamint a benne felhasználásra kerülő mérendő változókat még a kísérlet előtt egy független tudóscsoport állította össze Amerikában és Izraelben.
A mellékelt ábrán láthatják a csoport nagysága és az életminőséget jelző kompozit index egymáshoz viszonyított változását, ahol a kompozit indexet a bűnesetek, a balesetek, a tűzesetek, a tőzsdei ingadozások, a nemzeti hangulat és a libanoni háború intenzitásának értékeiből képzet számtani középből képezték, mely adatokat a megjelenő hírek mennyiségi tartalom analízise szolgálta.
A képen szaggatott vonal
a TM-szidhi gyakorlók számát, míg a folytonos az életminőség kompozit index alakulását mutatja
Az adatokon végrehajtott idősoros analízis segítségével megállapították a csoport hatásának statisztikai valószínűségét, mely egyértelműen kimutatta, hogy a mért változások nem kötődtek az időszaki (pl. hétvégék és az ünnepnapok), a hőmérséklet és más jellemzők hatásihoz. A hipotézist, miszerint az előidézett jelenség a természet alapvető és holisztikus szintjén fejti ki hatását, tovább erősítette az a tény, hogy a különböző mért értékek számtani közepe akkor szolgáltatott legpontosabb eredményt, illetve a különböző szociológiai paraméterek abban az esetben mutattak egymáshoz képest független változást, amikor a csoport mérte kicsi volt, ellenben minden érték egyöntetű pozitív változáson esett át, amikor a csoport nagysága megnövekedett.
Az ezt követő kísérletek során a csoportok libanoni háborúra kifejtett hatását vizsgálták, amikor is hathónapos időszakra – 1983. november 13.-tól 1984. május 18.-ig – nagy létszámú csoportok gyűltek össze az adott térségben a TM-szidhi gyakorlására. Ezekben az időszakokban a békés megoldás előtérbe kerülése nagymértékben megnövekedett, amit az előző hat hónap eseményeire alapozva állapítottak meg (p<.00005). A háború intenzitás mérésénél a kutatók az E. E. Azar által kifejlesztett konfliktus-osztályozási skálát használták. Az intenzitás meghatározásánál a konfliktusban résztvevő felek egy-egy résztvevőjét kérték fel, így az osztályozási megbízhatóság igen magas volt. A három kísérleti időszakot megelőző adatokhoz képest a kísérletek ideje alatt a háborús elesettek száma több mint 50%-al csökkent. A háborús folyamatok változása és az események közelében elhelyezett csoportok hatása közötti összefüggés egyértelműen a csoport közelségének szociológiai rendezettség létrehozásban betöltött fontosságára utal.
Noha a szupersugárzás adatait inkább a tudat, mintsem egy mező „távolbahatásának” tényeként értékelhetnénk, ennek ellenére a fizika a „távolbahatás” jelenségét minden esetben egy közvetítő mező jelenlétére vezeti vissza. Azt mondhatjuk tehát, hogy a rendelkezésre álló adatok kiválóan alátámasztják a tudat mezőjellegének hipotézisét. A hatás nagyságának és a csoport méretének négyzetes függése szintén olyan mezőre jellemző minőség, ahol a kisugárzók koherens együttműködésben ténykednek. Tudományos értelemben egy ilyen intenzitású konstruktív interferencia megjelenéséhez szükséges koherens amplitúdó-szuperpozíció bozon mező jelenlétére és viselkedésre utal (pl. elektromágneses, gravitációs vagy egy szuperszimmetrikus egyesített kvantummezőre).
Az egyedüli probléma csak az, hogy a Maharishi-hatás egyes jellemzőit lehetetlen a hétköznapi fizikai mezők sajátosságaira alapozva értelmezni. A lehetséges közvetítő mezők ugyanis ebben az esetben a gravitáció és az elektromágneses mező. A gravitáció közvetítette hatás nagyságát tekintve túl gyenge ahhoz, hogy figyelembe vehessük. Az elektromágneses mező seteében nagyon sok vizsgálat utal arra, hogy az agy érzékeny lehet a környezeti váltakozó elektromos mezőkre (Adey, 1981). Egyes mérések szerint az agy igen érzékeny az EEG modulált 0.5-10 gigahertzes spektrumba eső mikrohullámú sugárzásokra, kiváló lehetősége nyújtva ezzel az EEG szintű kommunikációra és összekapcsolódásra. Tourenne (1985) rámutatott, hogy agykéreg azon sejtjei, melyek támogatják elektromágneses szolitonok haladását, kiváló mikrohullámú sugárzókként működnek, mely sugárzás feltehetően az EEG tartományban modulált.
Noha ezek után tisztán kijelenthetnénk, hogy a szupersugárzás jelensége valószínűleg elektromágneses mező révén ölt testet, kijelentésünket azonban mégis el kell vessük, ugyanis a mérések értelmében a hatás abban az esetben is megmaradt, amikor a csoportot fém kalickába zárva elektromágnesesség szempontjából leárnyékolták (Orme-Johnson, Cavanaugh). Ha pedig a hagyományos magyarázatok csődöt mondanak, akkor mindenképp új fizikát használó, új típusú mechanizmusra van szükségünk az adatok értelmezésére. Az egyik ilyen alternatív elméleti megközelítés, mellyel a távolba-hatást értelmezhetjük, az egyesítés mérettartománynak (Planck-hosszúság) téridő geometriája, ami, mint korábban láttuk a tiszta tudat feltételezett állapota is egyben. Habár a kvantumgravitáció pontos dinamikájának kiszámolásához szükséges matematikai apparátus még nem áll rendelkezésünkre, azt már biztosan tudjuk, hogy a Planck-skála fölötti mérettartomány helyi téridő szerkezete helytelen megközelítést nyújt az egyesítés mérettartományában. Ahogy arra a Hawking is rámutatott, a
kvantumgravitáció kiváltotta topológiai vagy térszerkezeti hatások nemlokális, azaz nem helyhez kötött jelenségek (kvantum-féregjáratok stb.) kialakuláshoz vezetnek. Mivel ezeket az eredményeket még a nem tökéletes matematika segítségével számolták ki, így azzal a feltételezéssel élhetünk, hogy a pontos matematikai leírás felfedezése egyértelműen az itt uralkodó nemlokális effektusokra mutat majd rá. Jelenlegi ismereteink értelmében tehát a téridő szerkezete az egyesítés mérettartományában olyan fázisátalakuláson (a négy dimenzióról a tíz dimenzióra történő átalakuláson) esik át, mely nagyléptékű kapcsolatok kialakulásához vezethet. Mivel Maharishi előterjesztése szerint a tiszta tudat állapota valójában a természet egyesített mérettartományába esik, így a tudatosság jelensége esetén is elvárhatjuk a nagytávolságú, nem helyhez kötött jelenségek megjelenést. Vagyis a szupersugárzás adatait értelmezhetjük annak jeleként is, hogy az egyéni tudatosságon keresztül az egyesítés szintje közvetlenül elérhető, ami a tiszta tudat és az egyesített mező feltételezett azonosságát igazolja.
A Maharishi-hatás és a kvantumfizika egyéb kérdései
Mint láttuk a szupersugárzás jelenségét értelmezhetjük annak jeleként is, hogy az emberi tudat képes megtapasztalni az egyesítés mérettartományát. Ebben az esetben viszont felmerül a kérdés vajon az emberi idegrendszer mi módon képes közvetítő feladatot betölteni ebben a tapasztalatban. Ennél a kérdésnél elsőként azt kell megvizsgáljuk, hogy az idegrendszer egyáltalán aktívan részt vesz-e a tiszta tudat tapasztalatában. A tiszta tudat tapasztalatakor ugyanis a leglényegesebb idegrendszeri működés a központi idegrendszer aktivitásának lecsendesedése, amit a gondolati és egyéb érzékszervi aktivitások, azaz a belső zaj lecsendesedése kísér (Farrow és Herbert, 1982; Badawi, 19845).
Mindezek fényében tehát a kutatók azzal a javaslattal álltak elő, hogy az aktivitás és az érzékszervek csatornáinak lezárásaként az idegrendszer valójában csak esélyt ad a tiszta tudatnak, hogy megtapasztalhassa önmagát. Ebből a „passzív” nézőpontból tehát azt mondhatjuk, hogy az idegrendszer a normál érzékszervi tapasztalatokhoz viszonyítva – melyek helyi idegi aktivitásokat és gondolati vibrációt igényelnek – jóval kevesebb aktivitással járul hozzá a tiszta tudat megéléséhez.
Ennek ellenére azonban mindenképp léteznie kell egyfajta belső összekötő mechanizmusnak, mely révén az idegrendszer összekapcsolódik az egyesített mezővel, hisz a tiszta tudattal kapcsolatba hozható jelenségek (szupersugárzás és a szidhik) egyéni idegrendszer révén aktivizálódnak. Ugyanakkor, ha a tiszta tudat – a megfigyelő – tényleg az egyesített mezővel azonos, akkor az éber tudatban is jelen kell lenni az összekapcsoló mechanizmusnak, mely az ébertudati tapasztalatokat összeköti a tapasztalóval.
Jelenleg még nem ismert az a fiziológiai mechanizmus, mely ezt a feladatot betölti, az viszont biztos, hogy működése eddig ismeretlen idegrendszeri szintű kvantummechanikai mechanizmust igényel. Maharishi felvetése értelmében a DNS valószínűleg központi szerepet játszik a tiszta tudat fiziológiájának kialakításában, és a DNS molekulák élőrendszeren belüli lehetséges együttműködésének felkutatását javasolta (a legújabb eredmények fényében a DNS és a sejteken belül található mikrotubulus hálózat együttes kvantummechanikai aktivitása a legvalószínűbb székhely a szükséges kvantummechanikai érzékenység kialakulásához (Penrose) – a fordító). Ez utóbbi igazolása további kutatásokat kíván, illetve annak vizsgálata is, hogy ez a kapcsolódás egyáltalán mennyire fontos köztes mechanizmus a tiszta tudat megélése, illetve a szupersugárzás adatainak szempontjából.
A fizikában ismertes a nemlokális jelenségek egy másik csoportja, mely közvetlenül nem tartalmazza a szuperegyesítés dinamikáját, s így alternatív értelemben magyarázattal szolgálhat a Maharishi-hatás megjelenéshez. A szóban forgó nemlokális jelenség a kvantummechanikai hullámfüggvény redukciója vagy összeomlása.
A kvantummechanikai rendszerek időbeli determinisztikus fejlődését a Schrödinger egyenlet (vagy a kevert állapotokat leíró sűrűségmátrix esetén egy kvantumos Liouville egyenlet) írja le. Amikor azonban klasszikus szintű mérését hajtunk végre egy ilyen rendszeren, abban az esetben a rendszert leíró hullámfüggvény, mely szuperpozíció vagy összeg formájában az objektum mérhető értékeinek egynél több lehetséges állapotát is magában hordozza, hirtelen összeomlik, s a lehetőségek sokaságából már csak egy bizonyos értéket fog hordozni.
A hullámfüggvény vagy sűrűségmátrix redukciója elképzeléseink szerint az egész rendszeren bekövetkezik, aminek köszönhetően egy kiterjedt kvantumrendszer esetén a rendszer egyik végén végrehajtott mérés mérhető hatást idéz elő a tőle távolabb lévő másik végen, ahol a két terület egymástól térbeli szeparációban is lehet (Apect, Grangier és Roger, 1981, 1982; Aspect, Dalibard és Roger, 1982). Ebben az esetben a szóban forgó „rendszer” akárhány tárgyat vagy alrendszert magában foglalhat, melyekkel a múltban kölcsönhatva most kvantummechanikai kapcsolatot tart fenn. (Szigorú tudományos értelemben ez a belátható világegyetem szempontjából minden érzékelhető tárgyat magába foglal, mi több, az inflációs kozmológia modell értelmében a megfigyelhető világegyetem összes kiterjedt tárgya között, ilyen kvantummechanikai (EPR) kapcsolatot kell feltételezzünk). Ennek értelmében a hullámfüggvény vagy sűrűségmátrix helyi redukciója a megfigyelhető világegyetem minden objektumának kvantumállapotában mérhető változást kell, hogy előidézzen.
A hullámfüggvény redukciójának bekövetkezését jelenleg a környezetben kialakuló nemegyensúlyi termodinamikai folyamatoknak tulajdonítják, melyek nagy valószínűséggel áthatják makroszkopikus vagy nagyléptékű környezetünket (Zurek, 1982, 1983). Az ilyen környezeti hatások jelenlegi ismereteink szerint magukba foglalják a kvantummechanikai rendszer és egy kvantumosan érzékeny makroszkopikus mérőeszköz kölcsönhatását, mely utóbbiba az érzékszervek is beletartoznak (Bialek, 1985; Bialek és Schweitzer, 1985; Bayer, 1979, 1980). Vagyis már egy hétköznapi tárgy érzékelése is mérhető hatást fejt ki a szóban forgó tárgy mikroszkopikus állapotaira, még akkor is, ha ezek a kisméretű változások nem fejtenek ki érzékelhető hatást a tárgy makroszkopikus jellemzőire.
Korábban már sok felvetés született arra vonatkozóan, hogy az így meglévő kvantumos kapcsolat mentális üzenettovábbítást tehet lehetővé egyének között. Az „üzenettovábbítás” kifejezés ebben az esetben kicsit túlzó, hiszen ha azt feltételezzük, hogy a hullámfüggvény redukció alapvetően véletlenszerű folyamat – vag
yis a tudatos kontroll jelenléte nem valószínű –, akkor a redukció jelenségét a relativisztikus ok-okozati összefüggés értelemben nem használhatjuk üzenettovábbításra (a kvantumteleportáció felfedezése ma már új utat nyithat a jelenség értelmezésében –a fordító). A redukció véletlenszerűsége tehát komoly gátat jelent abban az értelemben, hogy vele a Maharishi-hatást értelmezhessük. Noha most mondhatnánk, hogy a szupersugárzás esetén azonban nem valamilyen specifikus információt közvetítünk, azonban az a tény, hogy a jelenség mérhető eredményeket produkál (pl. a bűnesetek csökkenése, stb.) elvben azt is jelentheti, hogy a csoport jelenléte vagy hiánya valóban valamiféle üzenetet közvetít.
Az igazat megvallva nem szabad kizárnunk annak a lehetőségét, hogy a hullámfüggvény redukciót akaratlagosan, azaz tudatosan is előidézhetjük, ami a nemlokális természet miatt kauzalitást megkerülő hatásokat is előidézhet. Ezt az elképzelést elsőként Wigner Jenő vetette fel (1962), aki egy nemlineáris effektus matematikai bevezetésével próbálta modellezni a tudatos hullámfüggvény redukciót, ám az eredmények komoly filozófiai problémákhoz vezettek.
Ha azonban a redukció jelenségét egy önmagában független eseményként értelmezzük (Stapp, 1982), akkor nagyon sok filozófiai ellentmondás feloldható. Például, ha a kvantummechanikát egy másfajta alapon egyesítenénk a speciális relativitással, akkor a tudat egyfajta metafizikai szinten – nem az érzékszervek, hanem a gondolatok és a cselekvés szintjén – kiválogathatná a redukció lehetséges végeredményei közül azt, amelyiket végül megtapasztalna. Ez kiváló magyarázatot adhat a test-elme problémára és a szabad akarat kérdésére.
Ez a felvetés fiziológiai értelemben sem elvetendő, hisz ha figyelembe vesszük, hogy a klasszikus szinten megjelenő testi aktivitások mögött finom gondolati impulzusok húzódnak, melyek megjelenése és folyamata kvantummechanikai, azaz magában hordozza a hullámfüggvény több lehetőséget megjelenítő állapotának redukcióját, akkor a jelenség többé már nem véletlenszerű, hanem nagyon is akaratlagos, ezért komoly bizonyítéknak vehető a hullámfüggvény redukciójának akaratlagos vagy tudatos előidézésére (Stapp, 1982).
A hullámfüggvény redukció tudatos előidézése azonban, a jelenség nemlokális jellege miatt komolyan sérti a relativisztikus ok-okozati törvényt, amit csak akkor oldhatunk fel, ha a jelenséget előidéző közeg, azaz a tudat, maga is nemlokális természetű. Vagyis, ha a Maharishi-hatást a hullámfüggvény redukciójának jelenségével akarjuk értelmezni, akkor első lépésben feltételeznünk kell egy egységes tudatmező létét. Fontos itt megjegyeznünk, hogy az ilyen típusú értelmezés számára szükséges nemlokális vagy „kozmikus” tudati összetevő éppen a tiszta tudat tapasztalatának széles körben bekövetkezett megélésével vált empirikus értelemben elérhetővé.
Mint láttuk a szupersugárzás jelenséget jelenleg két mechanizmus keretében értelmezhetjük, az egyik az egesítés mérettartományának téridő szerkezete, a másik pedig a hullámfüggvény lehetséges akaratlagos vagy tudatos redukciója. Mindekét esetben a pontos megértés új fizikát és új fiziológiai mechanizmusok feltárást igényli, melyek lehetséges irányvonalaira utalást is tettünk korábban. Mint később látni fogjuk, nemcsak a szupersugárzás, de a TM és a TM-szidhi előidézte magasabb tudatállapotok, illetve a szidhi jelenségek (levitáció, stb.) is a tiszta tudat és az egyesített mező feltételezett azonosságát támasztják alá, s értelmezésük mindenképp a tudatosság térelméleti megközelítését kívánja, ahogy azt a következő írásunkban is látni fogjuk.
A pszichológia egy évszázaddal ezelőtti önálló tudományágként való megjelenése óta az emberi tudatosságra és viselkedésre adott modelljei teljes egészében a tizenkilencedik századi fizika klasszikus elképzeléseire támaszkodtak. Ezzel párhuzamosan a molekuláris biológia és az idegtudományok terén elért eredmények többsége egyértelműen igazolták, hogy a központi idegrendszer működésénél csak nagyon kevés folyamatot érthetünk és magyarázhatunk meg ezekkel a modellekkel. A sokkal átfogóbb és alaposabb elméleti fizikai modellek megjelenése ellenére, ezek az elképzelések szinte semmilyen felhasználásra vagy értelmezésre nem kerültek a pszichológia terén (egyedül a kvantumpszichológia mutat ma ilyen irányokba, de a legújabb egyesített térelméleti elképzeléseket még itt sem használják – fordító). Ez annak köszönhető, hogy napjainkban csak nagyon kevés pszichológus (és nem hivatásos fizikus) kapott alapos képzést a newtoni területeken túli fizikából.
A tudomány történetében a kvantált terek elmélete az egyik legalapvetőbb és legsikeresebb elméleti keret. Azon túl, hogy ezen elmélet szerint az egész világegyetemet és annak jelenségeit különbféle kvantumterek kölcsönhatásaiként kezelhetjük, a térelméleti nézőpont a részecskefizikai felhasználásán túl, az összetett fizikai rendszerek viselkedése szempontjából más területeken is sikeres alkalmazást nyert (pl. statisztikus mechanika és alacsony hőmérsékletű anyagok fizikája). A jelenlegi elképzelések sikertelensége a pszichológia terén egyértelműen fontossá teszi a tudatosság kérdésének alapvetőbb, térelméleti nézőpontból való újraértelmezését, különösen a tudat mezőjellegének kísérleti bizonyítékai, illetve a tudat különböző állapotaink széleskörű tapasztalatai miatt, melyek nem egyeztethetők össze a jelenlegi pszichológia paradigmáival.
A mentális és a fizikai folyamatok mögött meghúzódó közös egyesített valóság elképzelése valójában nem új keletű. Elképzelésként már Benedict Spinoza is bevezette a tizenhetedik században, hogy ezzel egységet teremtsen az elme-test descartes-i dualitásában. Spinoza nézőpontja egyfajta eleganciát és egyszerűséget rejt magában, melynek dagadása a természet duális vagy megosztott nézőpontjához vezet, ahol az elme és a test a valóság két alapvetően különálló összetevőjévé válik.
A tudat egyesített mezejének széles körben megjelenő tapasztalatai, illetve a korábban bemutatott tudatmező hatás (szupersugárzás) ténye egyértelműen a tudat térelméleti szempontból való értelmezése felé vezet el bennünket. A tudat egyesített mezejének TM-en és TM-szidhin keresztül történő megtapasztalása rendkívül következetesnek tekinthető az alanyok szempontjából, és kiváló alapot nyújt a tiszta tudat és az egyesített mező feltételezett azonosságának bizonyítására. A következő tapasztalatok tipikusnak mondhatóak a TM és a TM-szidhit gyakorlók körében (Maharishi Mahesh Yogi, 1977; Orme-Johnson és Haynes, 1981):
„Ahogyan a meditációban ár
tatlanul a figyelem tárgyának egyre elvontabb és finomabb szintjeiről leszek tudatos, a tárgy szilárd körvonalai fokozatosan elhalványodnak. A tárgy helyzetének fokozatos elmosódásával párhuzamosan figyelmem fókusza is folyamatosan szétterjed. Mire az [objektum] legfinomabb impulzusai is eltűnnek tudatosságom teljesen kitágul. Ebben az állapotban csak a tudatosság egyetemes, tiszta és elvont mezejéről vagyok tudatos, mely menetes az elme kötött gondolati aktivitásaitól – csak az Önvalót érzékelem önnön határtalan természetében.”
„A TM-szidhi gyakorlat alatt a tiszta határtalan tudatosságban megalapozódva a gondolat legfinomabb és legalapvetőbb impulzusait öntudatosságom rezdüléseiként élem meg. A tudat ezen alapvető rezdülései maguk is egyetemes és határtalan értékkel bírnak. Úgy tűnik, mintha az Önvalóm egy bizonyos meghatározott frekvencián rezegne, aminek hatására a korábban teljesen önfenntartó, elvont tudatosságom különféle „ízeket”, „alakokat” ölt magára. A tudat eme alapvető rezdüléseit a szubjektív és az objektív létezés alapvető építőköveiként érzékelem. Maga az anyag is ezen vibrációk sűrítményeként mutatkozik.”
Vajon a fenti tapasztalatok fényében, hogyan adhatnánk meg a tudat térelméleti leírását? Nos, szó szerint értelmezve a fenti tapasztalatok arra utalnak, hogy a tudat eltolási invarianciával rendelkező mezőként viselkedik („határtalanság” élménye), valamint belső rezgési spektrummal bír. Az elmozdulási invariancia első hallásra nagyon furcsának hat, hisz a legtöbb hétköznapi tapasztalatunk – pl. az érzékszervi észlelések és a memória – egyértelműen az idegrendszerhez kapcsolódó helyhez kötött élmények. Térelméleti szempontból azonban ez a paradoxon semmiben sem különbözik a helyi gerjesztések (pl. részecskék, stb.) Pioncaré-invariáns kvantumtéri aktivitásból történő levezetésétől. Eszerint ugyanis roppant egyszerű olyan lokalizált hullámfüggvényt létrehozni, mely határtalan sajátértékek összegeként áll elő. Ezt a leírást csak tovább erősítik azok a még pontosabb tudati élmények, melyek szerint a gondolati impulzusok valójában a határtalan tudatmező helyhez kötött aktivitásaiként bukkannak elő (Maharishi Mahesh Yogi, 1977).
Ha a tudat valóban mezőként viselkedik, akkor biológiai értelemben nagyon sok okunk van feltételezni, hogy kvantumtérnek vagy kvantummezőnek tekinthető. Az öt érzékszervből háromról – látás, hallás, szaglás – már kiderült, hogy általuk képesek vagyunk kvantumszintű aktivitások észlelésére (Bialek és Schweitzer, 1985; Bialek, 1985; Baylor, 1979, 1980; Bouman, 1961; DeVries –s Stuiven, 1961). Ebből teljesen logikusnak tűnik az a feltevés, hogy az alacsony belső zaj és az éberség tiszta tudatban megjelenő fokozott állapotában az agy képessé válik az egyedi kvantumos tudati aktivitások észlelésére (Domash, 1977). A kvantumtérelméleti modell ugyanakkor magyarázatot tud adni az éber tudatból a tiszta tudatba történő hirtelen átmenetre is. Ez az átmenet ugyanis nem értelmezhető egy atom gerjesztett állapotból spontán alapállapotba történő átmenetével!
A haladó TM-szidhi gyakorlatokkal jelentkező tapasztalatok, miszerint „a tudat rezgéseit a szubjektív és az objektív létezés alapvető építőelemeiként” tapasztalaja az illető, viszont már igen érdekesek biológiai szempontból: ugyanis ezeknek a tapasztalatoknak a szószerinti értelmezése fényében a tiszta tudatot a szubjektív és az objektív létezés közös alapjának kell tekintenünk. Az igazat megvallva a legújabb kutatások fényében egyre több szerkezeti hasonlóság figyelhető meg a tudat egységes mezeje – ahogyan azt a TM és TM-szidhi gyakorlók leírják -, és az egyesített mező modern elméleti fizikai leírása között. Mivel ezek a hasonlóságok további megerősítést szolgálnak a tiszta tudat és az egyesített kvantummező feltételezett azonosságra, ezért a cikk folytatásaként most erre térünk ki kicsit részletesebben.
A tiszta tudat és az egyesített mező azonosságának további részletei
A tudat különböző, TM-szidhi gyakorlat közben jelentkező rezgésmódusai közül öt feleltethető meg azoknak az „objektív” rezgésfajtáknak, melyek az anyagi teremtés létezéséért felelősek. Ezeket „finom összetevőknek”, védikus nyelven tanmatrasnak nevezik (Maharishi Mahesh Yogi, 1969). Ezen összetevők név szerint – a legalapvetőbbel kezdve a sort – a következők: akasha vagy „tér” (szószerinti fordításban „elsődleges tér”) tanmatra, vaju vagy „levegő” tanmatra, agni vagy „tűz” tanmatra, dzsala vagy „víz” tanmatra és prithivi vagy „föld” tanmatra. (Ezeket a tanmatrákat szükségszerűen meg kell különböztetnünk az öt durvaelemtől vagy mahabutától, melyeket szintén akash, vayu agni stb. névvel illetnek, s melyeket a klasszikus téridővel és a négy durva anyagi minőséggel szoktak párhuzamba állítani (Hagelin, 1983).
Érdekes módon hasonló belső szerkezetet találunk a relativisztikus és renormálható kvantum-térelméleti leírásokban is, ahol szintén őt alapvető kvantumteret vagy „spin típust” különböztetnek meg egymástól a szakértők. Ezek sorrendben a 2-es spinű graviton (a térgörbületért és gravitációért felelős kvantumtér), a 3/2 spinű gravitinó (a graviton szuperpartnere), az 1-es spinű erőterek, az ½ spinű anyagi terek és a szimmetriatörésért felelős 0-s spinű higgs terek.
A most felsorolt öt spin típus valamint, az öt tanmatra között szoros párhuzam figyelhető meg: a tér a gravitonnak, a levegő, mely a tér és a többi összetevő között teremet kapcsolatot, a gravitinónak, a kémiai reakciók és a látás érzetéért felelős tűz tanmatra és az 1-es spinű tereknek (pl. foton), a víz és a föld pedig a ½-s és a 0-s spinű kvantumtereknek feleltethetők meg. A most bemutatott párhuzam még élesebben megjelenik az úgynevezett szuperszimmetrikus elméletekben, ahol az előbb bemutatott öt spin típust 3, N=1 típusú szupertérbe csoportosíthatjuk (lásd az ábrán).
Ennek keretében a graviton és a gravitinó tér a gravitációs szupertérré, az 1-es és a ½-es spinű terek a „mérték szupertérré, a ½-es és a 0-s spinű terek pedig az anyagi szuperterekké egyesíthetők. Hasonlóan fontos csoportosítás található a védikus tudományban is, ahol az akasha és a vaju a vata prakriti minőségben, az agni és dzsala a pitta prakriti minőségben, míg a víz és föld a kapha prakriti minőségben egyesül. Akárcsak az N=1 szuperterek esetében a fenti parkriti minőségek is a természeti törvény alapvető szintjein – a végső egység közelében – jelentkeznek. A védikus tudományban az upavéda (pl. ájurvéda) foglakozik ezzel a szinttel, mely az anyagi létezés szerkezetét az eg
ység szemszögéből vizsgálja (Maharishi Mahesh Yogi, 1985). Mint látjuk a most bemutatott párhuzamok a modern tudomány és a védikus tudomány közötti szoros kapcsolódási pontok létére világítnak rá.
Ha a tiszta tudat valóban az egyesített mezővel azonos, és az öt tanmatra valóban az öt spin típussal állítható párhuzamba, akkor jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy a tudatmező TM-szidhi gyakorlat alatt megtapasztalható további rezgésmódozatai milyen további egyesített mező minőségeknek feleltethetők meg? A további módozatoknak semmilyen megfelelőjét nem vezethetjük le a kiterjesztett szupergravitáción alapuló egyesített elméletekben, ahol a további spin típusok bevezetése renormálhatatlan elméletekhez vezetnek. A napjainkban előtérbe került szuperhúr elméletekben azonban felfedezhetők a fentebb megjelölt párhuzamok. Ezekben az elméletekben ugyanis a fentebb látott öt spin típus a rezgő húrok úgynevezett tömeg nélküli módozataihoz tartoznak, melyek csak a Planck-skála feletti, alacsony energiájú tartományban léteznek. Emellett azonban az elmélet számot ad olyan tömeggel rendelkező húrrezgésekről, melyek szigorúan csak a Planck-tartományban fedik fel kilétüket, s melyeket így – abban az esetben, ha a tiszta tudat szintjét a nagy egyesítés mérettartományaként azonosítjuk – párhuzamba állíthatunk a további tudatrezgésekkel.
A TM és a TM-szidhi gyakorlat szubjektív tapasztalatai valamint, a szuperhúr elméletek közötti párhuzam más szemszögből is kimutatható. A húrelméletekben a természetben található elemi részecskéket és kölcsönhatást közvetítő erőket a mögöttük húzódó húrtér rezdüléseiként értelmezik. Például az E8´E8 szuperszimmetrián alapuló heterotikus húrelméletben a graviton és a gravitinó a húr óramutató járásával megegyező irányban haladó rezgésmódusainak felnek meg, a 496 kölcsönhatást közvetítő tér az óramutató járásával ellentétes irányban haladó rezgésmódusokhoz tartozó belső mértékszimmetriának feleltethetők meg, míg az anyagi terek az elmélet összehajtott dimenzióiból felépülő úgynevezett Calabi-Yau terén vagy sokaságon végigfutó húrok tömegnélküli rezgésmódusainak felelnek meg. Mindezek szorosan párhuzamba állíthatók a TM-szidhi szubjektív tapasztalataival, ahol a gyakorlók, mint korábban láttuk, „a szubjektív és az objektív létezés alapvető építőelemeit” a tudat különféle rezdüléseiként érzékelik. A kiterjesztett szupergravitációs elméletekben lehetetlen az elemi részecskéket és a különféle erőtereket alapvető mezőrezgésekként értelmeznünk, ez csak a szuperhúr elméletben képzelhető el!
A tiszta tudat és a szuperszimmetrikus egyesített elméletek vagy szuperhúr elméletek leglátványosabb azonossága a tiszta tudat már korábban is bemutatott három-az-egyben szerveződésében mutatható ki, amikor is a megfigyelő, a megfigyelés folyamata és a megfigyelés tárgya egyé olvad. Hasonló szerveződés figyelhető meg ugyanis a szuperszimmetrikus elméletekben is, ahol az úgynevezett bose terek (pl. a kölcsönhatásokat közvetítő terek) és a fermi terek (az összes anyagi tér) a szuperszimmetria révén egységbe olvadnak. Itt a bose tereket (a Hilbert-tér formalizmus értelmében) az egyesített tér intelligencia vagy „megfigyelő” minőségével hozhatjuk párhuzamba, a fermi tereket a megfigyelés tárgyával, a köztük lévő kapcsolatot, azaz a megfigyelés minőségét pedig a mérték-szuperszimmetriával. Ebből a szempontból nézve tehát az egyesített mező vagy szupertér a Maharishi Védikus Tudomány szamhita minőségével kapcsolható össze. Érdemes itt kiemelnünk azt a fontos tényt, hogy a mérték-szuperszimmetria révén egyesített bose és fermi terek statisztikailag egy bose térnek feleltethetők meg. Ez a sajátosság pedig a tiszta tudat esetében azzal a fontos ténnyel hozható párhuzamba, hogy a fentebb felsorolt három tudati minőség egyesítése után alapvető minőségként a tudatosság vagy megfigyelő érték őrződik meg.
Az ehhez hasonló párhuzamok természetesen igen komplikáltnak tűnnek a két terület eltérő nyelvezete miatt. A szubjektív oldalon használt nyelvezet ugyanis tudati technikákhoz kapcsolódnak, míg a részecskefizika és a térelmélet erősen analitikus nyelvezetű. Az igazat megvallva a modern tudomány összes empirikus megközelítését úgy tervezték, hogy teljes egészében mellőzze a szubjektív minőséget. Ez a fajta megközelítés nagyon sikeres volt az olyan rendszerek leírásában, ahol a szóban forgó rendszert jól el lehetett különíteni a megfigyelőtől és a mérés folyamatától – ezeket hívjuk klasszikus rendszereknek. Fontos azonban kihangsúlyoznunk, hogy a tisztán objektív megközelítésből született kvantummechanika, azáltal, hogy rámutat a megfigyelő sikeres elszeparálásának alapvető lehetetlenségére, egyúttal a tisztán objektív megközelítés hiányosságára is rámutat. Ez a hiányosság az egyesített mező esetében még tisztábban kimutatható, hisz az egyesített mezőt elehetetlen elzárni a környezettől, vagyis önmagától és úgy megfigyelni, azaz nem tekinthető objektív rendszernek. Mint láttuk saját felhozott érveink értelmében az egyesített mező egyszerre tekinthető objektívnek és szubjektívnek. Vagyis az egyesített kvantumtér tisztán objektív megközelítése erősen mesterkélt és egyfajta tudománytörténeti örökségnek tekinthető. Ennek fényébe azt is kijelenthetjük, hogy a mai modern tudomány, mint megközelítési módszer éppen ezért nem megfelelő az egyébként egységes természeti törvény belső szerkezetének alapvető feltárására. Ennél a szintnél a szubjektív oldalnak is szerephez kell jutnia, ahol a megfigyelő saját tudati minőségének alapvető szintjein – az önviszonyuló tudatosságban – közvetlenül feltárhatja az egyesített mező alapvető dinamikus szerkezetét. Az egyesített mező kutatása szemszögéből tehát nem szabad kirekesztenünk a szubjektív eljárás lehetőségét, valamint azt sem szabad megengednünk, hogy a metódusok és a nyelvezet szintjén jelentkező különbségek akadályokat képezzenek. Erre kiváló példa a Maharishi által felépített védikus tudomány, mely mind metódusát, mind nyelvezetét tekintve ugyanolyan szisztematikus, mint a modern tudomány objektív megközelítése.
A John S. Hagelin cikkében végigvitt logika és párhuzamok, valamint a tudati tapasztalatok fényében a tiszta tudat és az egyesített mező közötti azonosság ténye alapos igazolást kapott. A legújabb elméleti fizikai megközelítések – melyet a következő cikkben veszünk majd szemügyre – még biztosabb alátámasztást nyújtnak az itt bemutatott elképzeléseknek, melyek az elmúlt 30 évben a Maharishivel együtt dolgozó fizikusok munkái révén láttak napvilágot. Az új leírások tükrében viszont a bemutatásra került jelenségek (Maharishi-hatás stb.), valamint a TM és a TM-szidhi technikák működése már matematikailag is modellezhetőkké válnak.
Fordította és összeszerkesztette:
Dienes István