Karácsony Sándor a normaalkotó és normakövető személyiség viszonyát a nemzeti szellemhez és lélekhez elsősorban neveléselméleti és pedagógiai eszközökkel állítja rendszerének középpontjába. Műveiben bő teret szentel a nevelés filozófiai lehetőségeinek. A nevelést bölcseletileg az egzisztencia immanenciájával azonosítja, ami a nevelő és a növendék kölcsönös tett-rendszereiben nyilvánul meg. Kiindulópontja a nevelés különböző területeinek társas-pszichológiai megközelítése, s ennek beágyazottsága a mindennapi életbe és a transzcendenciába. „A filozófia tehát nem más, mint a kultuszon, dogmán és rítuson túli pneumatikus beágyazottságnak a vallásrendszere. Ezt nyomon követő kérdésünk nagyon természetesen egy magyar világnézet lehetőségét szorgalmazta. Van-e magyar kultusz, magyar dogma, magyar rítus, s van-e e sajátosan magyar statikus világképnek szomatikus beágyazottsága, vagyis magyar faj, és pneumatikus beágyazottsága, azaz „magyarság”, „magyar”, „magyar feladat”? A felelet meglepően hangzott. Mindez: van, de mindez: túlutal önmagán, mert statikusan nem appercipiálható. Magyar világ nincs, csak magyar élet, vagyis megint az egzisztencia maga. Ennek a tanulságnak kettős konzekvenciája lett számunkra ismét. Az egyik az, hogy a magyar világnézet önmagán túlutalón magyar filozófiát igényel, hamarább nem nyughatik meg, a másik az, hogy az egész magyar élet, éppen azért, hogy statikussá, tehát világgá ne merevedjék, a maga teljességében túlutal önmagán, tehát még csak nem is filozófiai, hanem vallásos jellegű egzisztencia.”
[embeddoc url=”http://strategiakutato-intezet.hu/wp-content/uploads/2015/03/Garaczi-KarácsonySándor.doc” download=”all” viewer=”microsoft”]